Kopp, kopp, kopp – kopogott az eső a mohos sírköveken. A fiatalember álmosan meredt a lobogó lángokba. A szél pajkosan cincálta a nyárfák üstökét, időnként végigsüvöltött a kidőlt-bedőlt sírbolton, és rálehelt a legényre. De csak a lángok táncoltak feljebb, maga a fiú érzéketlen maradt. Megszokta a hideget, hiszen nemegyszer hált kinn a szabad ég alatt, valamelyik parkban vagy vasúti váróteremben.
– Csáó, haver! – bukkant elő hirtelen két alak a sötétből. – Leülhetünk melléd?
– Felőlem.
– Lu vagyok – nyújtotta kezét barátságosan a férfi, arcán keskeny heg vöröslött, nyilván megkéselték valaha. – Ez meg Zsó – mutatott egy nyúlánk, tizenhat, tizenhét évesnek látszó kócos hajú lányra.
– Felőlem.
– Érdekes név.
– Milyen név?
– Ez a Felőlem.
Az ádámcsutkás, komor arcú fiatalember rámordult.
– Menj a jó édes…!
– Köszi a szíves vendéglátást. Azt hiszem, jobb, ha elpályázunk innen – szólt oda az öreg Zsónak bizonytalanul.
– Hová?
– Miután a villámat éppen tatarozzák, csakis az állomásra mehetünk.
– Még csak az hiányzik, hogy megint belénk kössenek a hekusok. De te mehetsz, nem vagyunk egymáshoz láncolva.
Az öregember tétován toporgott. Érezte, hogy a csaj irtón unja már, és faképnél fogja hagyni egy szép napon. Mit egy szép napon, akár ma este is. Tulajdonképp már az is csoda, hogy eddig is várt ezzel.
– Jólesik a tűz így ősz derekán – kuporodott Zsó a fiúhoz, beletúrt a szatyrába, és előkapart belőle egy jókora füstölt szalonnát.
– A vacsorám – mosolygott a fiúra, rátűzte egy ágra, és a tűz fölé nyújtotta. Hallgattak. A sercegő hús szaga elárasztotta a sírboltot.
– Kérsz? Két kiló dekánként. Nyugi, csak vicceltem. Nesze! – vágott le egy darabkát a szalonnából, kenyérből. – Jó étvágyat!
– Nekem nem adtok? – futott össze a nyál az öreg szájában.
– Hát te itt vagy még?
– Miért, azt akarod, hogy elmenjek?
– Én semmit sem akarok. Mész, maradsz, nekem aztán tök mindegy.
– Akkor elmegyek. Akár végleg is, ha neked annyira tök mindegy.
– Isten áldjon, apuskám!
Az öreg lehajtott fejjel sompolygott ki a romokból. Amitől tartott, bekövetkezett, ha nem is éppen így képzelte el a búcsúzást. Kár, mert amúgy kötődött a leányhoz. Mintha a saját lánya lett volna. Csak hát hiába, ha a lány nem csípi, amin nem is csodálkozik egyébként, mert ki a franc csapódna egy ilyen nyápic véncsonthoz, aki még egy patkánytól sem tudná megóvni.
– A faterod?
A lány hosszan nézett a botorkáló tag után. Talán nem kellett volna ilyen kurtán-furcsán dobnia. Igaz, eddig még nem sok haszna volt belőle, de egész frankó a rizsája, és rendesebb is, mint a többiek, akik csak megdugni akarják. Mint a mostohaapja például, hogy a nyavalya esne a vén kecskébe.
– Nem, csak úgy hozzám csapódott.
– Vagy te őhozzá.
– Ezt most mondod, vagy kérdezed?
A fiú legyintett, és előhúzott a zsebéből egy üveg pálinkát.
– Meghúzod? Két kiló decinként. Nyugi, csak vicceltem – idézte a lány szavait tréfásan.
Ittak. Az erős ital jólesően áradt szét a testükben.
– Honnan jöttél? – oldódott meg a nyelve lassanként.
– Hát onnan – biccentett balra a leány –, a Tisza mellől.
– Én meg a Dunántúlról. Hány éves vagy?
– Tizennyolc.
– Már? Nem néztem ki belőled. Melyik gyermekotthonból lógtál el?
– Egyikből sem, csak a mostohaapám…
– Elkergetett otthonról?
– Naná!
– Aha, és… izé… előbb vagy utána?
– Tessék? – pirult el a csenevész, gyerek képű tinédzser.
– Oké, hagyjuk, csak az nem fér a fejembe, hogy tűrhette ezt a muterod? Mert aki az ilyesmit elnézi, az annyit sem érdemel, hogy leköpjék.
– Hohó, álljon meg a menet! – pattant talpra még pirosabban, mint azelőtt. – Te sértegeted az anyámat?
– Csak be ne kapj, babuci! – nevette el magát a fiatalember. – Én csak úgy kérdeztem, de ha ettől bekattansz, ne válaszolj, sőt, akár el is mehetsz, ha jólesik!
Zsó tétován meredt a fiúra. Igen, az lenne a legjobb, ha az öreg után szaladna, aki ha nem is izompacsirta, madárijesztőnek még elcsúszik. Más szóval nehezebben férnek hozzá a tökösök. Na nem azért, mintha ő nem dugna, de nem akárkivel, az istenit, azt meg végképp nem szeretné, ha kirabolnák és meg is vernék egyúttal.
– Good bye! – szedte össze a cókmókját, és még egyszer kibámult a zuhogó esőbe; csak ez az átkozott eső ne folyna úgy, mintha dézsából öntenék.
– Bye!
És ha az öreg is lelécelt, ha felült egy vonatra, és odébbállt egy várossal? Hm, mégiscsak visszaül a tűz mellé. Itt viszonylag meleg van, és… Hogy a gutába nem jutott eddig az eszébe! A változatosság kedvéért csatlakozhat ehhez a nyakigláb, de jókötésű pókhoz is. Mellette aztán biztosan nem kéne örökké attól félnie, hogy jártában-keltében megkettyintik valamelyik sötétebb utcában.
– A keservit, hogy esik! Azt hiszem, inkább maradok.
Visszaült a tűz mellé, és együtt révedtek a lobogó lángokba.
– Te hány éves vagy?
– Harminc – rezzent össze a fiatalember.
– Ilyen öreg?
– Ilyen.
Kopp, kopp, kopp. Az ég fülsüketítően mennydörgött, és a villámok fenyegetően cikáztak a temető fölött a magasban. Egy közeli kocsmában részeg ember kornyikált.
– Na, én lefekszek – ásított a dunántúli, kikapart hátizsákjából egy takarót, és jó éjszakát kívánt a leánynak.
Újabb dörrenés, még hangosabb, mint az előbbi, amitől a lány ijedten vetetette magát a férfi mellére.
– Bocs, kicsit félek a dörgéstől. Egyszer gyerekkoromban… Megengeded, hogy melléd bújjak, amíg vége lesz a viharnak?
– Felőlem!
Már megint ez a felőlem! Úgy nézem, nehéz dolgom lesz a csávóval – bizonytalanodott el a Tisza melléki. Eltelt öt perc. A férfi nem mozdult.
– Brr, de hideg van! Átölelhetlek két percre?
Nem válaszolt. Ölelje csak, bár elég rusnya a babuci. Se arca, se alakja, még a dorongja se áll fel tőle. A lány türelmetlenül várt még egy picikét, s miután a férfi továbbra sem nyúlt úgy hozzá, ő nyúlt a macsóhoz.
– Hé! Nem tudsz aludni?
– Dugj meg már, te fatökű!
– Micsoda? – pörgött be a férfi, ugyanakkor fel is izgult a tinitől, s már döfködte is befelé a dorongját. – Na, milyen voltam? – gurult le két perc múlva lihegve, de elégedetten a leányról.
– Szuper! – tapogatta meg a lány elgyötört tagjait.
De hisz ez egy vadállat! Ha ennek ilyen a hetyegés, inkább egyedül lődörög az utcákon.
– Ne félj, te is jó voltál, és hogy lásd, ki vagyok, veszek neked holnap egy parfümöt – csípte meg az arcát a csavargó, s nem sokkal utána már fújta is a kását rendesen.
Nemsokára alábbhagyott a vihar ereje, s csupán nagy ritkán mennydörgött, villámlott. Lassanként a tűz is elaludt, és vele a Tisza melléki leány is.
Reggel arra ébredt, hogy a férfi keményen csöcsörészi a melleit.
– Hagyj! Nem akarom!
A férfi értelmetlenül pislogott.
– Csajok! A franc ért titeket, hiszen az éjjel még annyira akartad.
– Az az éjjel volt.
– Várjunk csak! Azt hiszem, kezdem pedzeni: kevesled a parfümöt. Eh, ezen aztán ne múljék! Veszek neked még egy szappant is.
– Becsszavadra?
– Becsszavamra.
– Meg egy babát, ha már annyi lóvéd van – csillant meg a lány szeme.
– Miiit?
– Egy szép szőke hajú babát, mely azt mondja: maa-ma!
A férfi akkorát nevetett, hogy majd leesett a lábáról. Zsó szeméből egy pillanat alatt kihunyt a ragyogás, összekapta cókmókját, és búcsút intett a férfinak.
– Dilis ribanc! – mormogta a férfi, s pár perccel később maga is kiballagott a sírboltból.
Fiatalok, csövesek.
Egyik ment jobbra, a másik balra. A felkelő nap szomorúan mosolygott rájuk az égboltról.