Áprily Lajosnak

Sötét völgyeidnek vándora voltam.
De tudom már, hazám a fény hazája.
Szurdok szürke rabja nem vagyok. Holtan
is, vándorát, a hegyek csókja várja.

És túl emberélet útjának felén,
Dante erdeinek borzalmain is
túl, hiszem, hegyél, hegytető int felém.
Völgyek vándora! Nem apokalipszis,

ha szíved kihagy. Hallgasd csak zenéjét!
Ha nyugtalan patak lelkét szeretted,
nem vesztheted a magasság reményét.
Új szépség után kutattál? Szerelmed

már csak völgyben-járókhoz szegődik?
Lassan megérkezem Genezárethez
én is. S maradok időtlen időkig
kötve a tóhoz. Magadba elrejthetsz.

Öreg az est. Nem látom már az utat.
De szívem tudja, ez hegyre fölvezet.
Pirkad, a Fényesség tövéhez bújtat
a lelkem, s megsimogatja völgyedet.

Érzem már, holnap könyörül a távol,
s régenvoltak nyújtanak testvérkezet.
Hangokat hallok: „messzeföldi vándor
rokon-korokba végre megérkezett!”