Mióta van, puszta a puszta.
Főleg most, mikor ködsubáját
ráveti a Nap, mintha nyáját
figyelő mozdulatlan, lusta
pásztor volna, bokroké, fáké,
istállóké… egész tanyáé,
mely fölött épp galambraj köröz,
megkavarják a sűrű ködöt
(villanyoszlop a fakanálnyél),
s ha vége van a mutatványnak,
szorosan összebújva várnak.
Szertartás lehet, mi hatását,
ha kifejti, magánytanyáját
elhagyja a köd… A magányra
itt repülés a legjobb kúra.

Végtelen az öreg fa búja
(páran maradtak itt a múltból:
kóbor kutyák, távol hazulról),
göcsörtös törzse, ága súgja:
soha nem volt vidám a puszta,
bú-lovon poroszkált lesújtva,
örök ködeső inge alatt,
célt sosem ért, bármeddig haladt.

Számára nem volt tavasz, se nyár,
csak köd, csak köd: lélekre, húsra…
Még ünnepekre sem volt durva
szőttesnél ékesebb ruhája,
gürcölés vetette puhára
ágyát, oldalát tövis szúrta:

Hogy arat semmiből holnapot?
Hajnalban fölverte a Napot
krákogásával (szálkás dohány
tüdőjéig kapálta sovány
torkát), fejébe nyűtt kalapot
nyomott. „Jól vagy-é?” Galamb röppen.
Az asszony jól van, csokor csöndben,
valahol hátul a csűr mögé
két kiszáradt szilvafa közé
két éve temették a földbe –
kedves halom, támadja dudva.

Ködtől ködig kószál a puszta.
Vad, betyár. Szabad nem volt soha.
Látóhatár nélkül mostoha
nappalok és éjjelek bugyra.
Ködnek a fény sosem volt ura.

Komótos a puszta ritmusa,
de azt hiszem, már nem sokáig:
egy nagy homlokrakodó ásít,
pihen; eddig a földet túrta,
földúlja az egész Alföldet…

Hallom, a tanya nem működhet
tovább, tavaszra mennie kell…
Közben a sorfákat figyeltem:
messziről jöttek, ifjú tölgyek.
Miért, hogy csak nekik örülök?

Indulok, már kocsimban ülök,
s eszembe jut: a tölgyfalevél
nem hull, megvárja, amíg a tél
elvonul, s ezzel kibékülök –
új levél vált föl barna régit.

S az új lomb felszökken az égig.
Tereli a szemet távolból
(olyan, mint egy karcsú pásztorbot).
Csak láthatnám, miféle célig!

Pusztább lesz-e, mint most a puszta?