Szonda Szabolcs: Esendő, mert gondolkodó

A publicista Ady Endre és a magyar–román viszony

A publicista és tárcaíró Ady Endre munkásságát vizsgálva több szempontból sokatmondó írásokra bukkanunk, ha csak azt az értő szövegválogatást lapozzuk fel, amelyet 2002-ben jelentetett meg a budapesti Noran Könyvkiadó, Akik alusznak és akik fölébrednek címmel, Magyar írók novellái a román emberről alcímmel. A kötetben összesen 44 írás szerepel, ebből 18 az Adyé, és ezek irodalmi igényű publicisztikájának egyik nagy témakörét, a magyar-román viszonyt értelmezik – nyílt levél (Magyar és román / Levél Goga Octaviánhoz), jegyzet (Románok Rodostója; Románia), kroki (Aki Jancuért ült), tárcanovella (Száz bujdosó család; Egy pap és egy eklézsia) és esszészerű röpelemzés (Goga Octavian vádjai) formájában.
A szerző ezekben annyira éleslátóan világítja át korának jelenségeit, hogy mondatait mai olvasója szinte önkéntelenül saját idejébe olvassa bele. Szövegeiben általában egészséges (ön)iróniát alkalmaz, néhol a lírájából jól ismert szimbolikus és allegorikus elemek származnak át ide. Jó ráérzéssel kezeli az ugyancsak ironikus célzatú, közvetett idézését a korabeli előítéletes szólamoknak is. Olyan témákat vizsgál, mint a kollektív tudat, a néplélek, ahogyan az a mindennapokban működik (A Csögi-tábla; Szelezsán Rákhel kísértete; Veturia asszony halála), a tudatlanság és az ehhez társuló identitászavar, a tekintélyelvűség, illetve a primitív létkörülmények és a civilizáló törekvések közti viszony (Wiesner Rudolf elváltozása), az etnikai elfogultságok és a házasodás (A föltámadt leányság), a buzgó hitélet és a racionális gyakorlatiasság „mérkőzései” (Tavaszi mise; A dumbravai lóvásár; Puskásné Krisztusa), a renegát lélektani mozgatórugói (Románia), a politikusok és kultúremberek közti viszony (A leszerelt köztársaság), a kis kultúra komplexusa (Goga Octavian vádjai) és az ezt ellensúlyozó, pszichológiai kompenzáció gyanánt értelmezhető berögződések (oktalan rálicitálás, dicsekvés, irigykedés, szavak a tettek helyett, érzelmi alapon működő ítélőkészség stb.) – Aki Jancuért ült.

Az Ady Endre szemléletében és témakezelésében megnyilvánuló kiegyensúlyozottságra, tárgyilagosságra, ugyanakkor az empatikus megközelítésre szemléletes példa a következő részlet a Goga Octavian vádjai című írásból, melyben többek közt a kultúrák közti, időben kialakuló szerves különbségeket és azoknak a néplélekre gyakorolt hatását taglalja: „Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, a keresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénk vagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom, hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a mai románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító, tehát bosszantó is. Ám helyünk, a geográfia igazi értelme, ezt így rendelte és döntötte el, sok hasznunk nincsen belőle, csak dísz ez, életjog és remény.”.
Észrevehető: az esendő, mert gondolkodó, tépelődő, saját belső világát folytonosan felülvizsgáló ember ír így, aki talán arra döbben rá minduntalan, hogy eleve semmi sem véglegesen elkönyvelhető, és bármilyen opciója is legyen valakinek, mindaddig, amíg azt egészséges, követhető, értelmezhető érveléssel támasztja alá, lehet vele kommunikálni. Ahol írásaiban Ady érezhetően enged az olykor intoleráns közhangulatnak, ott is igyekszik igazolni érveit, hogy párbeszédet kezdeményezhessen-folytathasson. A sorok közt arra a hatalmas kommunikációs szakadékra is rámutat, amely gyakran ott húzódik az etnikum- vagy – egyáltalán – emberközi viszonyokban, ma talán még hangsúlyosabban, mint az ő idejében. Valószínű, ezért is fogalmaz oly módon, hogy engedje olvasóját gondolkodni, következtetni, dönteni. (Részletek egy hosszabb tanulmányból)

---

Földessy Gyula: Ady-élmények

Akik Adyt közelebbről ismerték, mind nagyon jól tudják, milyen nehezen volt ő kapható arra, hogy költői műhelyébe bepillantást engedjen. Sőt hozzá tartozott gyermekesen mulatós természetéhez, hogy félrevezesse azokat akik kíváncsiskodtak, hogyan csinálja a verseit. Osvát – tőle és Hatvanytól tudom az alábbiakat – egy kávéházi összejövetelkor sürgette Adyt, adja már oda a verseket a lap számára. Ady ekkor egy szomszédos asztalhoz ült s úgyszólván annyi idő alatt, amennyibe a versek leírása került, már kezébe is adta Osvátnak két szép költeményét (a Két szent vitorlás s a Mai asszonyok udvarában címűeket). A szintén köztük ülő Hatvany csodálkozott a költő gyors versírásán, mire Ady tréfás nagyzolással vetette oda, hogy ő mindig ilyen könnyen és hamar dolgozik. A hitetlenkedő Hatvanynak mindjárt fel is ajánlotta, adjon egy verstémát s ő azonnal kész lesz a verssel. Hatvany tüstént szolgált is verseszmével. Fölemlítette Ady előtt, hogy a megelőző napon, a Kisfaludy-társaságban Beöthy Zsolt keményen kirohant az új poézis (értsd: Ady) nemzetközisége, magyartalansága ellen, hát írjon Ady erről verset. Ady egyszeriben megírta a feleletet s hatalmas erővel, szuverén önbizalommal zuhogtatta szavait az őt igaztalanul és értetlenül támadó maradi táborra: „Gyáva kakasként fut az ellen, Dúlt bóbitájú, nyomorult, Fellegvárába beszorult, Szemétdombjára beszorult, Mi várhatunk Tyukodi pajtás. Mienk a vár csak táborozzunk, Dalolgassunk, igyunk, együnk, Táncolva vígan fölmegyünk, Mikor akarjuk fölmegyünk, Ne siessünk, Tyukodi pajtás…” Hatvany gyönyörködve olvasta az ex abrupto-verset s még évekkel is rá, már Ady halála után, érezhető volt az elbeszélésén, mennyire meglepte őt akkor a költő friss és könnyed alkotó-ereje. Pedig ami Ady legtöbb verses munkáját illeti: nem így állt a dolog. Ady hirtelen raptusban, amibe a Hatvany elmondta eset elemi erővel ragadta bele, tudott azon frissiben írni (ilyenkor leggyakrabban a kuruc költészet hangján szedte versbe a mondandóit), de egyébként nehezen és izzadságosan írta a költeményeit, melyek mindegyike egy fájdalmas darab volt az életéből: „életes vers”, ahogy a költő hívta őket. (Nyugat, 1923. 15 -16. szám)

Mindkettő forrása: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007. 11. 25-26

---

Hadnagy József: Az én Uram

Adyra emlékezve

Az én Uramnak nincs fehér szakálla, sem
sötét, sem szürke; nem borzolják szerteszét
jövő-menő szelek, hurrikán-bikaszem,
nem díszítik csengők palástját, jelmezét.

Az én Uram szerény, felejti jobb kezét,
s felejti a balt is… talán… alighanem,
szeret mindent, ami szép és jó: a zenét,
a szót, ami kenyér, mert múltja búzaszem.

Az én Uram nagy Úr, s szidják, mint a bokrot,
ez meg az mért van, ha ő jelen mindenütt?
ki távol –, mért épít a távolnak tornyot?
s aki közel –, miért venné el mindenünk?

Ó, ha tudnék hinni, mint ahogy a gyerek –,
aki nem kérdez, csak hisz, hisz, feltétlenül,
és imádkozni úgy! Imám görcsös, merev;
félek, az én Uram álomba szenderül.

Az én Uram kemény Úr, ritkán simogat,
nem babusgatja én hitetlen lelkemet.
Mint kőműves épít bent: a távlatokat,
és mint mikroszkópot állítja szememet.

Szemlélni, ami túl a felszínek ködén,
tűnő arcon, formán, mit szelek, viharok
kevernek-kavarnak a kor hangözönén –
fölegyenesedvén mondhassam: Itt vagyok!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ