Lengyelország volt az első áldozata az 1939 szeptemberében kitört a második világháborúnak. Civilek, majd katonák menekültek át nagy számban Magyarországra, ahol együttérzéssel és barátsággal fogadták a földönfutókat. Budapest nem adta ki Németországnak a lengyel hadsereg tagjait, akik számára a Délnyugat-Dunántúlon állítottak fel táborokat. Ezzel lehetővé tették, hogy onnan mintegy ötvenezren eljussanak a nyugati szövetségesek támaszpontjaiig. A polgári menekültekre is gondot fordítottak, azokban az években Balatonbogláron működött Európa egyetlen lengyel gimnáziuma.

A százezernél jóval több menekült életének és ellátásának megszervezését a magyar kormány dr. Antall József (1896–1974) belügyminisztériumi tanácsosra bízta, aki – Varga Béla akkori boglári plébánosra és számos más, lengyel-barátságáról ismert személyre támaszkodva – rendkívüli energiával látott neki és oldotta meg feladatát. Fia, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök elmondta édesapjáról, hogy igen erős szociális érzés és „különösebb gesztusok nélküli magyarságtudat” jellemezte (a kor divatja ellenére idegenkedett attól, hogy „magyar ruhát” hordjon). Humanizmusa megóvta a más népekkel szembeni gyűlölettől vagy megvetéstől – emlékezett rá ifj. Antall József, kiemelve, milyen lelkesedéssel fogadta és látta el apja a lengyelekkel kapcsolatos feladatait.

A németek által elfoglalt országokban ennek híre ment. Franciák, hollandok, jugoszlávok, sőt szovjetek is menekültek Magyarországra, olyanok, akiknek sikerült megszökniük a fogolytáborokból. A németek nem is felejtették ezt el, az 1944.március 19-i megszállást követően a Gestapo a  kormánybiztost hónapokon át őrizetben tartotta.
Számos megmentett lengyel a háború után is igyekezett tartani a kapcsolatot id. Antall Józseffel, 1990-ben pedig Varsó óvárosának tőszomszédságában kétnyelvű bronz emléktáblát avattak, megörökítve a lengyelek iránta érzett háláját és tiszteletét.

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban