Jaklovszky Dénes: Az utolsó sorakozó

Az erdőkoszorúzta Czenk tövében, a brassói katonai kórház csöndes kertjében érdekes látványt nyújtó csoport verődött össze 25-én, szerdán reggel. Városunknak és a keresztúri járásnak háborúban megrokkant férfiai gyűltek ott egybe, orvosi vizsgára várakozván. Akik hajdanában fürgén, fényesen hajtották végre a parancsolt mozdulatokat, most az előttük ismeretlen vezényszavakat hangoztató altiszt szavára lehorgasztott fővel, lassan kocogva állanak sorba. Ki mankóra, ki botra, ki meg bajtársára támaszkodik, egyikük sem tudja egyenesen tartanimagát.
A falvak harisnyás székelyei mellett ott látom a nadrágos iparosokat, kereskedőket a lateiner életpályáknak göröngyös utain haladó tisztviselőket. Tarkította a tömeget néhány barna képű, jó humorú cigány is: szóval együtt voltunk mi ismét, akiket együvé sodort annak idején a világháború vérviharja. Jól esett kezet szorítani és elbeszélgetni a volt bajtársakkal, hiszen olyan egy az én sorsom az övékkel. Lelkesedtünk, fényes diadalokról álmodoztunk, küzdöttünk, s végül is kegyetlen kézzel sújtott reánk a végzet –, elbuktunk, megnyomorodtunk.
Kimondhatatlan keserű érzés markolt szívembe, midőn a daliás idők tanúit csúnyán megtépászott madarak módjára láttam gubbasztani a virágzó gesztenyefák alatt, amint fásult közönnyel, csöndes megadással várták a következendőket. Bizony én nem így képzeltem el a hadviselt katonák utolsó találkozóját, az utolsó sorakozót. S ott az erdő borította Czenk aljában, a fehér virágbóbitákkal ékeskedő gesztenyefák alatt nemcsak elvesztett testi épségemet sirattam. Azt hiszem, más is hasonló lelkiállapottal volt ott, bár még csak elvétve sem esett szó erről közöttünk.
Amíg odakünn várakoztak a hajdani hősök, odabenn gyorsan bonyolították le az utolsó szemlét. A leszámolás a szegény rokkantakkal bizony kurtán-furcsán ment. Délfelé már csöndesen ballagtak az állomás felé a féllábú, félkarú, csonkabonka székelyek. Amint nem várta őket senki az érkezésnél, úgy ki sem is kísérte. Mellettük bódító illatot árasztva teljes közömbösséggel sétáltak el a legutolsó divat szerint öltözködött dámák. Az útkereszteződéseknél szegények alig-alig tudtak kitérni a berregő autók elől. Akik testi épségüket áldozták a közért, s most a sáppadtarcú ínséggel laknak állandóan egy fedél alatt, azok alig találkoztak néhány résztvevő tekintettel.
Hanemhát ez volt a nagy Napoleon gránátosainak sorsa, ez a veressipkásoké, ez minden időkben a diadalmas harcokat túlélő csonka vitézeké. Aminthogy meg is énekelte Petőfi: „Ha megtérnek csonkán a csatából, / Koldusbotot ád a haza nékik.” Ez a két sor, ennek a két sornak szomorú igazsága foglalkoztatta az egyenlőtlen mértékkel mérő sors kiszámíthatatlan szeszélyein tépelődő elmémet, amíg magam előtt láttam csöndesen lépegetni az utolsó sorakozóról távozó bús csapatot.

Székely Közélet 4. évf. 23. sz. (1921. május 29.)