Nászta Katalin: Kitépett lapok színházi naplómból / 6
Néhány szemelvény Ibsen: Hedda Gabler c. darabjáról írt cikkekből a világhálóról
a. „Hedda szülei meghaltak, ő férjhez ment, a minap féléves nászútról tértek haza Jörgen Tesmannal, aki kultúrtörténész. Hedda jelleme: Tanúi vagyunk szeretetlenségének, amivel környezetét körülveszi: megsérti az őhozzá kedvesen közeledő Julle nénit, utálja a cselédet, és minden esetben kitér férjének közeledése elől. Feltűnő az a flegmaság, amivel kifejezi utálatát környezetében mindenkivel szemben. Megborzong egy lehetséges gyermekáldástól. Egyedül a házibarát szerepben jelenlévő Brack bíróval kacérkodik, őt kedveli, de csak unaloműzésből. Hedda régi szerelme, Ejlert Lövborg, aki botrányaival hívta fel magára a figyelmet, ismét feltűnt a városban, várható, hogy találkoznak. Hedda leszámolt régi életével, már csak tönkretenni akar mindenkit, nem szeret senkit, mert őt sem szereti az, akit elképzelt volna magának. Férje, Tesman rajong ifjú és szép feleségéért, ám Hedda ezt a ragaszkodást nem bírja elviselni, túl kispolgári, unalmas számára. Jörgenhez csak azért ment hozzá, mert szép házban lakhat, igaz, hitelből. Szeretné, ha férje híres ember, politikus vagy miniszter lenne, akkor büszke lehetne rá (ebben hasonlít Bovarynéra), és nagylábon élhetnének hátaslóval, új zongorával. Erről azonban le kell mondania, mert férje nem tehetséges, az újból felbukkanó Lövborg pedig nem az a fényes lovag, fején koszorúval, akinek Hedda ismerte. Megváltozott, egy szürke vetélytársnő (Elvstedné) elhódította, végül egy kurtizán mellett öngyilkos lett, de nem úgy, ahogy Hedda szerette volna. És Hedda hiába égette el Lövborg nagyreményű kéziratát a kultúra fejlődéséről, Elvstedné megőrizte a jegyzeteket, amik Jörgen segítségével újra fognak éledni. Hedda a saját csapdájába esett, Brack bíró ugyan titokban tartja Hedda közreműködését az öngyilkosságban (ő adta a pisztolyt Lövborgnak), de az asszony ezt már szabadságának elvesztéseként éli meg, amit az öntörvényű, csak magának élő és életértelmet nem lelő nő nem bír elviselni, és főbe lövi magát.” (Lilla Carson-blogger)
b. „Ibsen – és ez már kortársainak, drámái első kritikusainak is feltűnt – nemcsak a polgári élet kataklizmáinak első nagy drámai ábrázolója volt, de egyúttal a nőalakok, a női sorsok specialistája is. Hedda Gabler című darabja elsősorban a címszereplő nőalak miatt számított nagy, jelentős műnek, olvasóit, nézőit főként az foglalkoztatta, hogy a gyönyörű, erélyes, büszke Hedda, aki a biztonságos életért, a nyugodt, fényűző életmód kedvéért ment hozzá szinte karikaturisztikusan szolid, szakmájában jelentéktelen, de ügyes leendő professzor férjéhez, vajon milyen női típust, milyen női sorsot jelképez. Vannak, akik Hedda Gablerben az emancipáció-mozgalom mártírját látják, mások az erős, ám végül is összeomló (Hedda a darab végén öngyilkos lesz) nőt fedezik fel benne, ismét mások a női sors árulójának, az otthonteremtésre képtelen, anyaságra nem is vágyakozó hisztérikának tartják. Az értelmezések mindegyike találó, ám éppen azt véti el, amit Ibsen leginkább hangsúlyozni kívánt darabjával: az archetipikus, nagy, ősi modellekre építkező, éppen csak anyagát a napi eseményekből, a polgári életvitelből származtató drámát. Hedda Gabler sokkal inkább hasonlít-ragaszkodik tábornok apjához, mint nyárspolgári, puha férjéhez. Hősi tettre szeretné serkenteni társasága férfitagjait, rajong a nagy, végletes gesztusokért és öngyilkos is akkor lesz, amikor látja, élete és környezetének élete egyaránt kicsinyességbe fullad, az igazi dráma eljátszására valamennyien képtelenek. A darabnak különös mélységet, atmoszferikus holdudvart kölcsönöz az, hogy Ibsen – alig észrevehetően bár, de – végig a nagy germán mondavilágra játszik rá. A Nibelung-ének asszonyhőseit eleveníti fel Hedda Gabler polgári figurájában. Jelentős, Ibsen legjava alkotásai közé tartozó dráma.” (Legeza Ilona elemzése)
c. Ibsen virágkorát éli ma. Darabjai: Hedda Gabler, Rosmersholm, hogy csak a legutóbb bemutatott darabjait említsem, többször is színre kerülnek, a világ legkülönbözőbb helyszínein. 2012-ben Andrei Serban Kolozsváron vitte színre, a kritikusok ama egyöntetű véleménye mellett, hogy egyik legmodernebb darabja Ibsennek. „Hedda alakjának nincs helye a világban” (Kovács Bálint), és: „Hedda számára az élet komédia, amelynek nem éri meg kivárni a végét”. – idézi Ibsent a szegedi előadásról írt tudósításában a Szegedi hírek.
2012-ben Keresztes Attila analitikus megközelítésre törekedett. „Ibsen darabja egy olyan északi világban játszódik, ahol keveset nevetnek az emberek. … mert ma már szinte abszurdnak hat a szöveg, hiszen olyan társadalmi és morális világban született, ami idegen számunkra. Felhígult már a valláshoz, az Istenhez való viszonyunk, s ez különös feszültséget ad a szövegnek, ugyanakkor szinte komikussá is teszi”- nyilatkozta a rendező.
De ugyanilyen nagy „keletje van” a Rosmersholmnak is, amit ugyancsak több helyszínen megrendeztek a világban, általában – az Ibsen által is kívánt – botrányt kavarva.
2019. február 7. 03:43
Ibsen darabjaiban figyelemre méltó a mellékszereplők, sőt, az epizódszereplők fontossága. Legtöbbször nem az érintett főszereplő révén valósul meg a tragikus végzet, hanem a mellékszereplők (sokszor tiszta szándékú) cselekvései révén. Ibsen legnagyobb [mellék]szereplője Gregers Werle a Vadkacsából, akinek az abszolút idealizmusa löki tragédiába a családot. A társadalom oszlopaiban „egyik kedvenc szereplőm” az a dokkmunkás, aki vigasztalja a főhőst, hogy a főhős által meglékelt hajó — amelyen elszökött utóbbi fia — nem fog elsüllyedni, hiszen az a hajó nem olyan lélekvesztő, mint a régebbiek. Nem túl nagyot markoló szavak akaratlan, végső tőrdöfése a negatív hősbe.
2019. február 7. 08:32
Érdekes összevetni a több tollból származó, eltérő sikokon futó elemzéseket-hála Nászta Katalin kiváló ötletének -.Hozzám legközelebb Keresztes Attila véleménye áll: Hedda személyiségét, viselkedését, bármelyik szögből is nézné, nehéz a mai embernek tökéletesen megértenie, sőt maga a közeg is idegen nekünk, melyben folyik a cselekmény.
2019. február 7. 08:53
S még tovább árnyalódott a véleményem, a tegnap esti tv-bemutatót látva az M5-ön. Azt az előadást sugározták a budapesti Nemzetiből, amit épp akkor én is a helyszínről nézhettem. Újból megerősített abban, hogy a legélesebb szemű kritikusnak sem szabad első látásra végleges következményeket levonnia – netán színészi alakításokat értékelnie…