Belelapoztunk…
Székely-Benczédi Endre új verseskönyvébe: Begyűjteném szavaidat
Még meleg, s hozzánk még csak virtuálisan jutott el – olvasni, élvezni, idézni tudjuk, de tapintani nem, az még várat magára, de A marosvásárhelyi Juventus kiadótól kapott mutatvány alapján szerkesztő már bátran rámutathat néhány neki tetsző darabra, hátha e figyelem majd olvasót is terem menet közben… (CsG)
DRÁMA
A Csend szétszaggatta a sikolyokat
millió szálra. Összefonta és ostort
készített belőlük. Újabb sikolyok születtek,
de szétszaggatta azokat is. Összebogozta,
és hálót vetett a forrásokra. A sikolyok
kiszabadultak, és már nem lehetett
szétszaggatni Őket.
A sikolyok fátyollá szövődtek önként,
és elborították a Csendet. Azt hitte,
szikla lett. Csak a források érzékelték,
mennyire remeg.
ALKALMI ABSZURD
Meghívhatnálak egy sörösdobozba
sörnek. Aztán a barátaimat egy
sörre. Néhányan szabadkoznának,
hogy leszédítenéd őket a helyes
útról, miképpen engem.
Vezetés közben. Azt hiszem, igazat
adnék nekik, és kicserélnélek
egy értéktelen hasonmással az
érdekükben. Csak reggel okozna
gondot a kiürült sörösdoboz
BALHÉ
A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem
áll meg a talpán. Én sem. A pincér sem.
A takarítónő sem. A pincér főnöke
különösen. Feje hosszasan imbolyog a
plafonon, mert a lába nem éri a földet.
Vagy a padlót. Vagy a szőnyeget. Minden
tele van üvegcserepekkel. A táncosnő
homlokáig emeli a lábát, hogy átengedje
maga alatt a kidobóembert. Az nem bír
a főnökével. Sem a pincérrel. Sem a
takarítónővel. Sem velem. Sem a pezs-
gőspohárral. Önmagával is alig. Meg kell
várjuk, hogy magához térjen az Anyabolygó
A MEDER
Nem értek semmit
a kő és a víz örök
vitájából. A mélyben
zajlik. Csak a habokból
látszik a lenti harci
mámor.
Különbek lehetünk-e
mi ketten? Ha nem,
akkor lehetek-e én
a víz, és a szikla te?
Vagy szerepünk fordított?
Fölöttünk a felszín
látszólagos. Nyugalmat
színlel, ha nem sújtja
fekete vihar, vagy jégszemes
zápor.
Lassan az sem számít,
hogy merrefelé tartunk.
Adott a meder, amit
életünknek vájtunk…
Pusztai Péter rajza
2019. február 7. 08:47
Székely-Benczédi Endre
verseiről
Mostanában annyi nyálas, szipogó, könnyes, remegő verset írnak a költők, az ember azt hinné, minden apró zsebük tele van zsebkendővel, amiket állandóan dugdosnak a világ elől. Csak a lelküket tárják az olvasó elé, hogy lássa, micsoda érzelmi gazdagság van odabent: nyíló virágok, lombjukat hullató fák, röppenő madarak, csobogó patakok, szélben lehajló fűszálak, morajló tenger, égbe meredő sziklák, titkos barlangok, ahová elhúzódnak bánatukban, midőn szótlanul elment a kedves.
És akkor jön valaki, s könnyedén elénk dob egy darabos mondatot:”Meghívhatnálak egy sörösdobozba sörnek.” Vagy egy másik darabos mondatot:”A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem áll meg a talpán.”És hozzá teszi: „Én sem. A pincér sem. A takarítónő sem.”
És akkor jövök én, az olvasó és azt mondom, ezek a versek megállnak a talpukon, s a költő is meg a saját lábán, még akkor is, ha úgy gondolja:”Lassan az sem számít, hogy merrefelé tartunk. Adott a meder, amit életünknek vájtunk.”
Ezek jó versek! Ennek a költőnek nincs tele a zsebe telesírt zsebkendővel.
2019. február 7. 10:21
Egyetértek Veled, Frici! Még van abban a kötetben sok jó vers – visszatérhetünk!
2019. február 8. 13:12
Ezek jókedvre derítő, mosolygós sorok.
A zsebkendőgyűrögetős vers terápia, megvan annak is a helye-ideje.