Édesanyám 93-ik születésnapjára

Édesanyám hajából
hamar eltűnt a nyár,
mint az Északi-sark
erdeje, olyanná vált;
egymás után, mögött,
előtt sorakozó,
egymással összenőtt
ág-bogas napok voltak
benne a fák, rövid álmok
lakta bokrok közöttük
az éjszakák, patás gondok
kapáltak a térdig érő
hóban, zuzmót kerestek,
nekünk, hét horpadt
hasú rénszarvasnak…

Hosszú téli álomba
merült az idő a havas
erdőben, mintha más
vidékre vándorolt volna,
ahol a gyermekeknek
vajaskenyeret csomagolnak
tízórainak, és az anyák
büszke agancsként hordják
föltupírozott hajukat,
és nem őszülnek soha…

Már túl voltam
életem delén, amikor
az idő hatalmas, lassan
cammogó árnyékát
édesanyám arcán észrevettem;
halvány volt, a pókhálófinom
mosolytól alig látható…

Hihetetlen: az az erdő,
földbe taposva ugyan,
de még mindig áll,
az öreg medve-idő
kimerült, meg-megpihen,
nem tud aludni már…
Csupa fény a ritka erdő –
oda járnak nyaralni az angyalok…