Ki is nekem ős Kaján?

Ady Endre: Az ős Kaján

Bíbor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bíbor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Óbabilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kínálom törött lantom,
Törött szívem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«

»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hívem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

---

Én abból indulok ki, amit maga a költő, Ady Endre mondott: „Amikor Adyt megkérdezték a barátai, ki az ős Kaján, akkor egyik alkalommal azt válaszolta: „az Élet vagy ha úgy tetszik: a Költészet”. A kortársak úgy érezték, hogy a költő kitért a válasz elől, s a tanácstalanságból megszabadulni akaró kérdésre újabb talánnyal válaszolt. Pedig valójában rámutatott a megoldás módjára.” (Tverdota György: Irodalomtörténeti Közlemények – 1999. 103. évfolyam, 3-4 füzet).
Az ős Kaján bizonyos értelemben lehet a költészet és az élet mitikus megszemélyesítése, ugyanúgy, mint A fekete zongora című versben a fekete zongora az élet metaforája, hiszen már úgy is kezdődik:

„Bíbor palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.”

A költő úgy érzi, hogy a költészet rátalált és kísérti, a bor, tudjuk a Csaba új népe című versből, hogy a művészek alkotását szimbolizálja Adynál („Festő képét, poéta versét: Fölkínáltuk egymás borát.”).
Abban az időben a kultúra keletről jött, főleg bíbor ruhás udvari énekesekkel. Ha igaz, akkor a világ legősibb dala nem Egyiptomból, nem Mezopotámiából, hanem Ugaritból van, amely egy királyság központja volt, a mai Szíriában, a Földközi-tenger jobb felső csücskében, alig negyed négyzetkilométeres település, a maga korában jelentős, mert az egyik Mezopotámia és Egyiptom közti karavánút fontos állomása volt. 1928-ban egy paraszt szántás közben megtalált egy kőtáblát – mely valamikor Krisztus születése előtt 1400 körül készülhetett – rajta egy hurri himnusz.
Ugaritban 36 himnusz töredékes darabjait találták meg égetett agyagtáblákon, ékírásos felirattal. Közülük csak egy maradt többé-kevésbé ép, a rajta szereplő dal Nikalhoz, a gyümölcsösök istennőjéhez szól. A táblán számok és „akkordok” vannak, amelyekről a kutatók azt feltételezik, hogy ezek azt jelölték, a hangszeren – lanton vagy hárfán – mely húrokat kellett megpengetnie a zenésznek (a mai kotta elődje).

A költői késztetés, ős Kaján:

„Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.”

ihleti a költőt, a helyszín is a ,,szent korcsma’’, ami ez esetben a költői alkotóműhely, ami bárhol lehet, nem pedig a tényleges kocsma, habár az is elég gyakran előfordult a költő életében. Ebben a zavaros jelenben, ahol egy bizonytalan asztalon táncol a jövő, kell költőnek lenni, most birkózik vele ős Kaján, ami egyébként egy jelző: a Czuczor Gergely – Fogarasi János: A magyar nyelv szótára (1862) könyvben a következőt olvashatjuk a kaján szó után: görbe szemmel néző, kárkereső, gonosz, irigy. A törökben pedig: khad’am = hűtlen, hazaáruló. A szinonimaszótárakban egyébként hasonló értelemmel szerepel: gúnyos, ironikus, szarkasztikus, epés, csipkelődő, cinikus, csúfondáros, kárörvendő, sanda, rosszindulatú, rosszakaratú stb. Mind olyan szavak, amelyek az irodalmi művek, de általában a műalkotások témáiról általában elmondhatók.
Apollo a rómaiaknál a vadászat, gyógyítás és a művészetek istene volt. Egyáltalán nem volt gúnyos arcú és még kevésbé volt korhely, inkább Bacchus a bor istene a rómaiaknál vagy Dionüszos a görögöknél voltak ilyenek, valószínű, hogy összevonta itt egy metaforába a tényleges megiható bort a műalkotás ,,bor’’ szimbólumával.
Mindenesetre a költői ihlet nagyon sok költőnek gúnyos arcú és néha sokaknál korhely is. Sok költőt ismerünk, aki kábítószereket is fogyasztott vagy keményen italozott is. Ady is (rossz nyelvek szerint) megitta, néha a napi 4-5 liter bort. A költő megalázkodik az ihlet előtt (ős Kaján),

,,Nyögve kínálom törött lantom,
Törött szívem, de ő kacag.’’

amelyik fennhéjázó, lekezelő, amire Ady kifakad:

,,…………………Mit akar
A te nagy jámbor-biztatásod?
Mit ér bor-és vér-áldomása?
Mit ér az ember, ha magyar?’’

Ebben a tornában egy pillanatra felsorolja költői teljesítményét:

,,Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új nagy dalom”,

de végül is fel akarja adni a viadalt:

,,De, íme el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon’’

Az istenséget új dalok viszik tovább, új viadalok felé.

,,S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek. ’’

Talán, a betegsége miatt, végül megadja magát:

,,S én feszülettel, tört pohárral,
Hűlt testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.’’

A mámor, a felfokozott érzéki öröm és a művészi alkotás, itt részben, fedik egymást a versben.
Tverdota György szerint: ,,A mámornak ez az értékelése tökéletesen egybeesik az ős Kajánnak a költeményben megidézett magatartásával, míg a narkózis mint betegség és gyöngeség a versbeli ént jellemzi. Ezzel elhárult az akadálya annak, hogy Az ős Kaján című költeményt Ady Nietzschétől ihletett ars poeticájaként értelmezzük. Nietzsche a következőképp jellemzi a lírikus tevékenységét: „Dionysosi művész létére elsősorban teljesen eggyé válik az Ős-Eggyel, fájdalmával és ellenmondásával és az Ős-Egy képmását teremti a zenében, […] a zene azonban az apolloi álom hatásától újra megjelenik előtte, mintegy szimbolikus álomképben. […] nem az ő szenvedélye tombol előttünk orgiás mámorban: Dionysost s a maenádokat látjuk, […] s most Apollo lép hozzá és megérinti a babérággal. Az alvónak dionysosi-zenei elbűvöltsége erre szikrázó képekben sziporkázik széjjel, lyrai költeményekben, melyeket legmagasabb kifejlődésükben tragédiának és drámai dithyrambusnak nevezünk.”

---

Műfordítás:

Idegen nyelven, – ha bármily jártasságra tettünk is szert az illető nyelvben, értelemszerűen – nem élvezhetünk költeményt olyan maradéktalanul, mint a saját nyelvünkön – azaz olyan nyelven, mely gyermekkorunk óta cseng bennünk és amely irodalmi kultúránk szálai kezdettől fogva gyökereznek”. – mondja Horváth Henrik (Nyugat 1931.) A fordítónak mindenesetre jól kell tudnia a nyelvet, bár idegen nyelvet senki sem tud olyan jól, mint anyanyelvét, – mégis a nyelvbeli jártasságnak meglehetős fokáig kell emelkednie. Jó szótár, otthonosság a tárgykörben, az esetleges előző fordítások figyelmes tanulmányozása, az ihlet bizonyos foka, s a nyelv művészi kezelése szükséges. Eredeti, törzsökös mondások, közmondások, szólamok nehezen, vagy nem adhatók vissza; de igyekezni kell az eredeti szöveg színét, hangulatát megközelíteni. 
Horatiusi tanács: „Nec verbo verbum curabis reddere fidus interpres.” Tehát ne legyen ideál a szószerintiség. 

Ezt egy angol didaktikus költő így fejezi ki:

Te sohse járjad a szolga ösvényt,
Szót szóval, sort sorral adni vissza.
Rablélek szül csak így, vajudva, nyögve,
Vergődés lesz a műve nem poézis. 
(Sir John Denham)

Ady Endre többet követelt ennél. (Nyugat 1931. évf. 4. sz.) Horváth Henrik a jeles műfordító (Jegyzetek a versfordításról) írja, hogy mikor Ady-verseket akart fordítani, előbb írt Adynak, hogy ő válassza ki a fordítandó verseket. Ady ezt írta neki: „Ami a versek kiválasztását illeti, nem adhatok neked tanácsot. Mert versfordítás = versírás!”
Horváth Henrik véleménye a fordítónak sok szabadságot ad úgy tartalmi, mint formai szempontból. De a fordítónak mindig meg kell éreznie, hogy mi az, amit az eredetiből nem szabad elfelejtenie, mi az, aminek okvetlenül át kell mennie a fordításba.
Túl szabadon nem szabad fordítani, mert Willamovitznak is igaza van, mikor Adyval szemben azt mondja: Maradjunk a középúton! Mindenesetre könnyedség és költőiség legyen a fordításban, de mivel a költői művek hatása épp annyira függ a tartalomtól, mint a formától, magától értetődik, hogy a műfordítónak forma dolgában is hűségre kellene törekednie. De vajon azt teszi-e a formahűség követelménye, hogy minden körülmények között ugyanazt a formát kell választanunk, amelyben az eredeti írva van? Sokan, köztük Szász Károly is ezen kérdésben igennel felelnek, de helyesen mondja Radó: ez a törvény merőben ellenkezik a műfordítás céljával, amelyet Szász Károly is így formuláz, hogy: „a fordításnak ugyanazon gyönyörérzetet kell költenie az olvasóban, mint amit az eredeti olvasásánál érezne, ha az illető nemzet nyelvét bírná.” Már pedig senki sem állíthatja, hogy ugyanaz a versmérték más-más nyelven ugyanazon hatást kelti. „Formai azonosság nem jelent hatásbeli azonosságot!”

A nyelvek nemcsak szókincs, nemcsak szerkezet dolgában különböznek egymástól, hanem ritmust illetőleg is, mert amit az egyik nyelvben dallamosnak érzünk, a másikban abszolúte dallamtalan lehet. „Nincs fordítás az átültetés értelmében, csak utánköltés – újjáköltés van.

És íme a vers fordítása románra: ennek a versnek eredetiben a rímképlete: ABCDB, szótagszáma: 9,8,9,8,8., ahol pedig az Úrhoz beszél ott: 11,8,9,8,10. Én törekedtem ezeket a jellemzőket megtartani, mert minden versszakban ismétlődnek, tehát nem véletlenül sikerült így a vers, hanem Ady éppen így akarta írni. Az ilyen verseket ezért elég nehéz fordítani, a szabadversekkel szemben.

---

Endre, Ady: Străbunul Kaján – Az ős Kaján

(Traducere de Csata Ernő)

Din Est veni în port purpuros
A rimei zori străbun.
Voios veni, cu armăsar,
Cu instrument, cânta măcar,
Kaján lângă mine zăcu.

E voinic, mie-mi cântă,
Bem, bem, eu îl ascultam.
Aurore-n șiruri lungi
Gonesc și buimăcite
Ne ciocănesc prin geam.

Sfântul Est cu extaz pierdut,
Ăsta e prezentul infam
Și viitorul cețos, ornat,
Joacă pe masă cu vin,
Și Kaján mă va lichida.

Moțăi în jachetă ruptă,
Kaján porfiră poartă.
Cruce, lumânări, alean.
E sport mare, trist, infinit
Și pe masă vin se varsă.

Încă din vechiul Babilon
Kaján e dușmanul meu.
I-a trecut pragul un străbun
De atunci e prieten,
Tată, împărat și zeu.

Apollo pilit, malițios,
Mantia cade, calul stă,
Balul merge, lupta ar vui.
Umblă pe masa cu sânge,
Tot umblă încă o cupă.

,,Măria-ta, fratele pios,
Scuze, capul mi-e greu.
Mult, mult a fost deja de bine,
Cu mult păcat, nopți cu dor,
Tată, a fost amor destul.”

Gemând, predau lira ruptă,
inima spartă, să râdă.
Gonind umblă, fuge Viata,
Cu cântec, cu sânge si vin,
Sub geamul-sfânt de crâsmă.

,,Doamne, ia-l la trântă pe altul,
Deliriul, nu-i delir.
Chin la cap, beția, faima.
În vise lașe s-a tocit
Gheara de leu, e știrb.

,,Doamne, câmpul meu e maghiar,
Steril, presat. Tot stimulul
Tău amețitor, ce vrea?
Are rost cupa de sânge?
Are rost omul, dacă-i ungur?

,,Doamne, eu-s un biet servitor,
Uzat, sunt un mare nebun,
Să beau până prăbușesc?
Bani nu am, crezul s-a dus,
Forță n-am, îmi dau sufletul.”

,,Doamne, mama: femeie sfântă.
Leda, să fie sfințita.
Am niște vise licăriri,
Câte un adept. În suflet
O mare mocirlă: dihania.”

As avea chiar câte-un cântec,
Câte-un vers, nou, trupesc,
Dar, iată aș vrea să cad
Sub masă, sub tâmpeală,
La acest litigiu strămoșesc.

,,Doamne, lasă-l pe sluga ta tristă,
Ne e nimic, doar: Certul,
Certul străbun, declinul sigur,
Nu mă vrâji, lovi, pili.
Doamne, aș găta cu băutul.”

,,Am greată, o mare îngrozire,
Mă dor șalele uscate.
Mă aplec ultima oară,
Îmi arunc jos paharul.
Doamne, asta va fi cedare.”

Mă bate pe umăr și râde,
Văd cum pleacă-n călare,
Și sunt luați cu șamanul
De cânt păgân, zori viu,
Stafii, vânturi calde.

Zboară din Est acolo-n Vest,
Chemat de luptă mârșavă,
Eu cu cruce, cupă spartă,
Cu trup răcit și amorțit
Mă voi lungi sub masă.

(2019)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ