A. Gergely András: Városrétegek, passzionátus perspektívák

Egy körvonal újravizsgálata

Az euro-amerikai típusú emberiség a 21. századra alighanem többségében „városlakóvá” vált…, értsünk akár ezen parttalan világvárost húszmillió lakossal, vagy három perc alatt átsétálható lengyel/litván/morva kisvárost, de nem a rurális térség meghatározó lakosai dominálnak, ha maga a város megjelenítéséről, imázsáról, összképéről van szó. Ebben a látszólag „átfogható” léptékben, melyben hol fővárosok, hol kikötő- vagy kereskedővárosok is meghatározó szerepre jutottak az évszázadok során, valahol mélyen jelen van a „városkép” mint tünemény, a városról vett mintázat víziója, az impresszió felszínes tükre is, mégpedig sűrűn, amikor épp kommunikálunk róla. A város mint lakhely, az utcák sora és kanyarulatai, tagoltsága és teresedései nemegyszer az „ismertség” látszatát kínálják, vagyis a fennkölt és öntelt képzetet, a fel- vagy ráismerés örömét is akár, de elsőképpen azt, hogy mintegy „kezelni” véljük tudni nagysága, holléte, lakossága, kereskedelme vagy fő tevékenységmódja alapján, s ebbe gyakorta belejátszik a történetiség, a megmaradás, az épülés és bővülés, a háborús rombolás vagy a mániákus építkezés, a piac vagy a kikötő, a vasút vagy a repülőtér, a kulturális örökség vagy a változásoknak kitettség minden nyűgje és bűvös hatása alapján. Helyek és nem-helyek, térbeliségek és élményfoszlányok, tudások és képzelmények…

Aztán legfeljebb tévedünk. Mégsem olyan (mint képzeljük), mégsem csak annyi (mint átláthattuk), nem úgy és nem mindenben értékes vagy ártalmas, máskor meg túlnő szerepén és funkcióján, elengedi a látszatokat, leköti a nyilvánosságot, becsapja a felszínes tekintet hasznosságra hajló bölcsességét. Épp ezért „a” városról írni csak az útikönyvek vagy térképek magasából szoktak igen gyakran – maguk a lakók sem okvetlen ismernének környezetükre a kínálkozó vizázsok láttán. Akkor hát milyen „a” város? Milyen „egy” város? És ha sok van – márpedig Rotterdamtól Jászvásárig, Breslautól Kalinyingrádig, Nagyváradtól Odesszáig annyiféle kép és képzet, imázs és vizázs tolong a térképre róva, hogy csak „amúgy széttekintve” szinte egyetlen fejmozdulattal átlátható a sűrűségük, kapcsolathálójuk, szerepük vagy körképük –, szinte elég sok lesz maga a benyomás mélysége és rétegzettsége is. Érdemes hát beljebb merészkedni, rétegeibe ereszkedni, akárha egynek, vagy hasonlításképp többnek is lakóközösségi szintjeiről megfogalmazni: milyen az, „lakni” egy várost, „használni”, átélni, „urbánus éberséggel” értékelni mindent, amit találhatunk, úszni benne vagy felé, röppenet közben leereszkedni is imitt-amott.

Erre kicsiny esélye van legtöbbünknek. Ezért hát nem fölösleges, ha alkalmanként akad valaki, aki a vélhető-rajzolható körvonalak között belép, körültekint, rápillant, elmesél, beavat, meghív a városlátás egy másik módjába, mint teszi azt Karl Schlögel az Európa-szigetcsoport – Városképek Berlin és Moszkva között kötetében, ahol alaptónus nem csupán a város kényelme vagy „szolgáltatásai”, helyzete vagy használhatósága, veszélyei vagy áldásai, múltja és öröksége lesz, hanem a városlét, a városban lét jelentőssége, valamiféle „új felelősségtudat”, és a városnak mint kultúrának, „a városnak mint kultúránk legsebezhetőbbjének önvédelme egy új ellenséggel szemben” (414. old.).1 A nagy metropoliszok és gigapoliszok elveszettsége, szemben a kis települések nagyok alá rendelődésének ártalmaival, de egyúttal maga a mindenkori átrendeződés (piaci, lakásépítési, közlekedési, zöldfelületi, igazgatási, civiltársadalmi, stb.) hatásai nemcsak a nagy összefüggések közepette, hanem az élhetőségi élmények zúzalékai között megmaradt emlékanyag újraösszeállításában, valamiféle újrakomponálásban, a nagy „európai várostengelyek” léte ellenére is túlélni képes életképekben kaphatnak talán új jövőt. Még mindig átélhető, sőt, az ellenhatások közötti állapotában még sokkalta szükségszerűbben átélendő, hogy az egyhelyben ülő tájékozódás, a világháló közelsége vagy a „világra nyíló ablakok” tágra tárása sem elegendő ahhoz, hogy a saját lét térbeli mozgatásával, virtuális kiterjesztésével mintegy a „megismerő” értelem képzetét dédelgessük.


A tanulmány teljes szövegét a Periszkóp portálon találjuk.

2019. február 10.

Szóljon hozzá!