Az értelmes elmúlás tagadja a vágyat.
Azon a kora estén,
a Somostető lábánál, a Trébely alatt, ismerős
fák lombja közt kerestem távoli időkből
szerelmem asszonyát.
A langymeleg
a juharfák hosszúnyelű leveleit perdítette egyre,
s én ismeretlen nyelv szavait ízlelem nyelvem hegyén.
Emlékek humuszát forgatom.
Valami régi nóta; nyárádmenti hallgató
hangjai kavarognak tova nőszirom szirmokon.
Kisgyerekek kacaja nyelte el szeppent nevetésed:
nyelvem nyelved alatt dadogott tátott szánkban.
A révülés tagadja a reményt.

…megnyugszik majd minden vágy.