Írok.
Ezek a hulló levelek az éveim – japán szerelmes vers.
Vedd tudomásul: a technika előtt lehetetlen a lehetetlen.
Meg azt: a művészet sem mennyország, emberek csinálják.
„A pontos idő 19 óra 30 perc.”
De, jóuram, minek hajtogassuk régi igazságainkat, amikor újakat kell teremtenünk?”
Persze, mindannyian Godot-ra várunk.
Csakhogy sok az amatőr, kevés a fóka.
És a bicikli, sajna, már nem ajándék.
„A művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.”
Itt vagy előttem. Nem ismersz. Nem ismerlek.
„Talán épp ellentéteinek ez a furfangos, beláthatatlan játéka szolgál a javára.”
Fenét. Csak a kölyök nyávog.
Júdás felállt, és dühösen kivonult a tanácskozásról.
Írok. Ebből mindenki megítélheti, kivel van dolga.
A Föld gömb alakú. És a szerelmek elfonnyadnak, mint a virágok.
A hajdani géprombolók gesztusában volt-e valami titkos előérzet?
1966. augusztus elsején a texasi Austin városban a 25 éves Charles Whitman felmászott az egyetem 27. emeletére és fegyverével megölt 15 embert, 34-et pedig megsebesített. Ezt megelőzően leszúrta feleségét és anyját. Tettének semminémű indítóoka nem volt.
„A történelem a jó szándékok és a nemes ideálok temetője.”
Minek? Minek? – formálódtak szavakká kételyeim. Minek?
Egyéniségemet a komfortért.
Azok a félelmetes, idilli megszakító szeptemberek…
Ha minden jól megy, tíz év alatt elavul, amit megtanultunk.
A Föld épp úgy lakatlan lehetne, mint a Hold, nem vitás.
Kitárulkoznak a minden-titkok lassan.
„A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna…”
Ne felejtsd a fogpasztát.
Írok.

Forrás: Ifjúmunkás-im, 1970/12