Defoe klasszikusa, a Robinson óta számos kalandregény és film modellezte már azt a helyzetet, amikor a civilizáció kényelmében ellustult embert kidobja egy hirtelen katasztrófa a vadonba – pőrén, védtelenül. Aztán a magárahagyatottság hideglelős felismerése a magára utaltság lassú felismerésévé válik, és a történetben – kicsiben – a főhős átéli azt az evolúciós pillanatot, mikor az ember két lábra áll és elkészíti első eszközét, hogy az irdatlan természeti veszedelmeket megszelídítse, és újra, szerényebben és primérebb, igazabb értelemben otthont leljen a csillagos ég alatt.

Láttam már jó pár filmet ebben a témában, és múlhatatlanul izgalmas nyomon követni, hogy a végtelen magány, amelyet a természettől már régen elvadult homo sapiens törvényszerűen érez egy dzsungel közepén, hogyan válik végül az ellenségnek tetsző faunával és flórával kötött óvatos, észszerű barátsággá. Bizonyára nemcsak én néztem élvezettel például az e témában már klasszikusnak mondható A számkivetett (Cast away – 2000) című filmet, főszerepben a mindig kitűnő Tom Hanks-szel.
Amiben a 2003-ban készült Egymásra utalva (The Snow Walker) című kanadai film kicsit különbözik ezektől a történetektől, az az, hogy a főhős nincs teljesen magára hagyatva kilátástalan helyzetében, s ettől a történet szokásos tartalmi lehetőségei is változnak, mélyülnek.

A civilizációtól elkényelmesedett, önnön természeti gyökereit és erőforrásait már alig-alig ismerő fiatal férfit a kanadai születésű Bary Pepper alakítja, aki talán az egyetlen viszonylag ismertebb név a stáblistán, hiszen – éppen az előbb említett Tom Hanks oldalán – olyan kasszasikerekben is játszott, mint a Halálsoron. Partnere, akivel együtt végigjárják a természet kénye-kedve által dobált emberek élethalál harcát, az inuit (Kanada sarkköri részén élő bennszülött eszkimó népcsoport) származású Annabella Piugattuk, akinek miden bizonnyal nem volt nehéz azonosulnia az általa játszott bennszülött lánnyal, Kanaalaqkal (alakításáért megkapta a Kanadai Film és Televíziós Akadémia legjobb mellékszereplőnek járó díjat, a Genie Awards díjat).
A történet – mondhatni – szokványosan indul: Charlie, a pilóta és utasa, az inuit Kanaalaq hirtelen a sarkköri végtelenben találják magukat, miután a férfi repülőgépe egy viharban, küldetés közben balesetet szenved. A bennszülött lány persze ritkán ül ilyen masinába, s csakis az veszi rá, hogy nagyon beteg: köhög, vért köp (valószínűleg, tébécés). Charlie a közeli város kórházába szállította volna (kincset érő rozmáragyarak ellenében, amelyek a baleset miatt ott lapulnak a hideg víz fogságában veszteglő repülőroncsban-) Mivel eltért a repülési tervtől, a rádiója pedig felmondta a szolgálatot, gyakorlatilag ott csücsülnek, anélkül, hogy valaki rájuk találhatna, a hűvös arktikus nyár kietlen pusztaságában. Vagy inkább: Isten tenyerén.

De Charlie-nak idő kell ahhoz, hogy megérezze ennek a tenyérnek az érintését, annyi fölösleges réteget rakott rá az általa ismert laza élet. Lehetetlen, hogy fogságba ejtse ez a primitív környezet őt, aki tegnap még sört ivott és biliárdozott, és elavarta a bárba betévedt inuit férfit, aki „testvéremnek” nevezte őt. Nincs köze az ilyen vademberekhez, ő többet tud, magasabb fejlődési fokon áll, megoldja ezt is. Mármint ezt a helyzetet, hogy egy sziklán ül, és körötte a szürke, hűvös végtelen, meg egy, a nyelvét alig beszélő lány, a „vademberek” közül. Elvégre ez itt a 21. század.

A film viszonylag hosszú időt szentel annak, hogyan jut el a Charlie a felismerésig: ez itt nem a digitális robbanásoktól harsogó világ, hanem a hallgató, mindenható természet ősi vadonja. És sokkal valószínűbb, hogy elnyeli őt, mint az, hogy átjut rajta. Mellesleg a „vadon”szó itt csupán metafora – az északi táj nem áthatolhatatlan, mindenhol újabb veszélyeket rejtő, buja növényzetével ijeszti meg a férfit, annál inkább életet alig mutató kopár ridegségével. Több fázison is átvergődik, míg végre szembenéz az igazsággal.

Elindul egymagában, és csak azért nem pusztul el a kimerültségtől elgyengülve és a rátámadó rovaroktól megsebezve, mert Kanaalaq nem hallgat rá, és távolról a nyomába ered. Ő születésétől ismeri ezt a világot, tudja, mennyi veszély leselkedik a vidék természeti erőiben. A repülőgéphez visszatérve Charlie ráeszmél helyzetük reménytelenségére, és ettől összeomlik. Csak nagy nehezen rángatja vissza az élni akarás energiaszintjébe a kis eszkimó lány kitartása, aki vadászik helyette és neki, és nem csakazért sem hagyja magára.
Aztán Charlie szép lassan feláll, és megérzi bőrén isten tenyerének érintését. Hogy rajta marad-e ezen a tenyéren, nemcsak tőle függ, de a maga részéről meg kell tennie, amit lehet. Tulajdonképpen szerencséje van: ezt a világot ő nem, de Kanaalaq megtanulta már élni és túlélni. És most már kész erre megtanítani elbizakodott embertestvérét is. Mihelyst Charlieban eltűnik az ellenállás, csodálatos összhang kezd kialakulni a két ember között. A túléléshez szükséges technikákat a férfi fokozatosan megtanulja a lánytól. „Megtanulja” a szelet, a napot, a csillagokat, a füvet, az állatokat. Szakállt ereszt. A maguk korlátozott lehetőségei szerint el-elbeszélgetnek, és megteszik az utat „lélektől lélekig”, miután kezdetben csak „küldözgették a szem csüggedt sugarát”. Egymást mentve mentik a másikat, vagy ahogy a magyar cím jelzi is: egymásra utalva. Charlie-ból, a korábbi seftelő, nőcsábász pilótából némán figyelő, óvatos vadász lesz, aki puszta erejével és ügyességével elejt egy rénszarvast is. Megöli, mert itt ez a törvény: vagy ő hal meg, vagy testvére, a szarvas. Hogy mennyire életszerű, ahogyan természetesen, minden fanyalgás nélkül eszi a véres, nyers húst, nem tudom. De bárhogy is legyen, „belefér” a képbe, mert a férfiról lefújt minden civilizációs mázt a közelgő tél illatát terelő őszi szél. Érzi ezt az egyre erősebb illatot a lány is, és hanyatló egészséggel, de kitartóan készül rá. A rénszarvas bundájából varrja-varrja Charlie „túlélő” ruháját. Kanaalaq állapota súlyosbodik, sokat köhög, egyre jobban fázik. A férfi takarja, öleli, minden szexus nélkül, azon messze túlmutató, ősi szeretettel. Öleli, melegíti a társát, akivel összeért a lelke, és akivel megtartják egymást ebben a világmagányban.
Amíg lehet… A zord természettel, amibe beleszületett, még csak elbírna a lány, de a betegség legyűri. Charlie megteszi a megtehetőt, maga eszkábálta kis hordágyféleségen vonszolja elgyengült testvérét a hófútta végtelenben, este sátrat ver a reménytelenségben, és egymást melegítve alszanak el a fogvacogtató, jeges árvaságban. Aztán egy reggel Charlie arra ébred, hogy nincs mellette Kanaalaq tüzelő, ismerős, kedves teste. Kanaalaq „elment”. Ezt is jobban tudja, mint a civilizált világ: hogy mikor elég az elég. A férfi annyit tanult, annyit köszönhet neki, mondhatja-e hát valaki, hogy hiába élt?…

Eszkimó temetési szokás szerint Charlie berak egy-két tárgyat melléje, mielőtt tovább indul – többek között azokat a kincset érő agyarakat, amelyekért valaha, egy másik,valószínűtlen és értelmetlen életben kegyesen ráállt arra, hogy Kanaalaqot gyógyulni viszi a városba.
Egyedül folytatja az útját – szemben a hóval, a köddel, beláthatatlan úttal. De hogy létezik számára út, abban nem kételkedik. Arra megtanította az, aki már végleg megpihent. É arra is, hogy ha elfogy az út, akkor meg kell pihenni. És hogy azt az ember úgyis tudja, mikor eljön az a pillanat. Charlie számára még nem jött el.
A zárókép valójában összeér a nyitó jelenettel, amelyben a hó kavarta messzeségből lassan bontakozik ki egy botladozó emberi alak, akinek a jelenlététét az inuit bennszülöttek már jóval korábban megérzik, meghallják. Most távolról látjuk a záró képben ugyanezt a találkozást. Parányi pontok a végtelenben. Látjuk, ahogy mozognak, és összeérnek. Charlie-t körbeveszik és megmentik az életnek eszkimó testvérei.
Hát ennyi a film…

A Charlie és gépe után kutató emberi erőfeszítéseket azért nem említettem, mert bár ellenpontozzák azt a másik, igazabb világot, de nem gondolnám, hogy a lényeg szempontjából igazán fontosak. Ami számomra igazán fontos, az a két embert összekapcsoló szeretet megszületésének és elmélyülésének morális élménye, és a felismerés: milyen nagy és milyen kicsi egyúttal az ember. Legyen bárhol is. Egyébkén mindegy is, hol van. Mert mindig ugyanott van, és ugyanott kell nagynak lennie, ahol parányi: Isten tenyerén.

*

A film megtekinthető itt, a youtube-on:

https://www.youtube.com/watch?v=dMpKtlGiqx0

1. Cseke Gábor:
   2019. február 12. 11:49

   Szívből ajánlom mindenkinek, aki a jó filmeket szereti. Nem mindennapi – érdemes akár itt is végignézni.

2. Nászta Katalin:
   2019. február 12. 15:54

   Már a bemutatása megéri!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ