Komán János három verse
Nem adott megnyugvást
Úgy szeretném elmondani, hogy érezzék és higgyék,
hogy mit jelent számomra ez a vidék,
a hűséges Maros hűséges partja –
sokszor a hűtlenség zavarja –
ahogy a vizek martot falnak,
s velük fájnak az aggodalmak,
ahogy a türelmes fűzfaágak
a habokba hajolva halásznak,
a csend sikamlós csobogása,
ahogy mosdik egy gyökér lába,
a fehér kontyú bodzabokrok,
zümmög a levegő is, boldog,
amott a kukoricatáblák,
zöld láng-levelek, égő fáklyák,
egy eltörött, vén kapa nyele,
cövek a tulajdonos neve,
az ösvények össze-vissza szelték
a határt – a rendszert átvészelték –,
a lélek útjai lehettek ezek,
kitartó, Istenhez vezető kezek.
Tőlem balra és távol jobbra
várfal a falu összes dombja,
közbül a lapály tenyerén tartja
hajóját, minden háza egy sajka,
az összes gondok súlyától süllyed,
meg kéne mentsétek az örömüket,
a kicsi mosolyú melegséget,
a hazajáró, ritka vendéget.
Öreg a kerítés, cövek a botja,
szegek helyett drótszál a szolga.
Új szomszédok, az egyik – egy férfi –
az olyan, akitől jobb lesz félni.
Emberek, messzi idegenből jöttek,
nem is rokonok és nem ismerősek.
Én nem hiszem, hogy közös a múltunk,
mások neveltek, és mást tanultunk.
Akik a sorsunkat összeboronálták,
miattuk van ez a nagy, közös szálkánk.
Jóság és jó szándék? Mekkora csapda!
A másik hagyja, hogy te légy a hangya.
Nem adott ez a föld megnyugvást nekem,
kiszorítottak a szülőföldemen,
nem tudok meghalni szeretettel,
mert békétlen földbe temetnek el.
Marosugra, 2000. július 12.
(RMSZ, Szabad szombat, 2000/33. sz.)
Ajándék
Te vagy a hűségem vára,
büszkeségem színes szárnya,
kacagásom kék csengése,
vidámságom csevegése,
kitartásom harangszava,
őszinteség tiszta tava,
a szeretet meleg csendje,
a megnyugvás széles kedve…
Tőled kaptam, visszaadom,
ez lesz az én örök adóm.
Ezen kívül adok néked
bizalomból menedéket,
meghallgatott imádságot,
türelemből gazdag vámot,
gondosságból meleg fészket,
vele játszó gyerekséget,
örömödnek erős szárnyat,
mindig hazatérő vágyat,
könnycseppekből szegénységet,
megértéssel megértésed,
a csend csigájának házát,
kettőnk nyugalmas lakását.
Maroshévíz, 2001. II. 15.
Csak én tudom
Ha hallgatok, nem én vagyok…
Olykor megbabonáztak…
A hazug hallgatásokat
nem említik a vádak.
Csak én tudom, hogy miféle
bűnt cipel a lelkem,
ha valamit a hallgatás
javára mérlegeltem.
Csak én tudom, hogy miféle
őszinteség a versem.
Az összetépett hallgatás
rongyát is kell viselnem.
Hogy ilyen néma szépséget
hordjak, tudom, nem kérted,
de ezt a nehéz bánatot
el kell viselnem érted.
Maroshévíz, 2001. május 10.
(RMSZ, Szabad szombat, 2001/11. és 25.)
Pusztai Péter rajza