Demeter Attila három verse
Illúziók
Azt hittem, mindent jól bejártam:
tereket, parkot, ligetet.
Álmomban végtelenbe láttam,
hegyet, erdőt és vizeket
öleltem mindig számolatlan,
sziklát, fenyőket és ködöt,
gyönyörűt és megfoghatatlant,
s reméltem, hogy ez mind örök.
Azt hittem, mindent megjegyeztem:
szavakat, intést, titkokat,
a csodák hűlt helyén kerestem
a ki nem ejtett hangokat.
Vélt igazakért harcba szálltam,
gondolván, hogy ez épp elég –
elvéreztem a nagy csatában,
még most is hallom: kell-e még?
Ma már tudom, hogy nincs bocsánat,
és tarkón vág a rettenet:
folyton csak felejteni kéne,
de sajnos, mindent nem lehet.
A szabadság árnyéka
Ha valaki korlátlanul szabad,
egy szót se szóljon erről senkinek,
mert lelke mélyén ott szundít a rab,
és büszke lényét ott kísérti meg,
ahol a vágy s a kőkemény való,
mint ősellenség, egymásnak feszül,
eszméket gyárt, tévhiteket ápol,
és magányában sincs már egyedül.
Leltár
Lassan már semmink sem marad,
a reményt is zálogba adtuk,
lelkünk nagy jégheggyé dagad,
s támolygunk némán, mint a vak tyúk.
Üres a könyvtár és hideg:
nem kell már sűrűn jegyzetelni.
Guruk és korcsos divatok
diktálják bőszen, mi a trendi.
Új időt élnek a szavak,
s a bennfentesek egyre jönnek:
éhes, pénz-szagra nyomulók,
farizeusok, önjelöltek.
Jövőt áruló celebek
beszélnek jogról és erényről,
élősködők hada csipeget
egy titkos, távoli tenyérből.
Pusztai Péter rajza