80 éves korában elhunyt Tandori Dezső
VERS A KONKRÉT KÖLTÉSZETRŐL
Jaroslav Hasek emlékének
Tyúkhúrt szedtünk a Tabán oldalában,
hol egykor még aknák közt hógolyóztam,
oldalazva rakosgattam a lábam,
nem mondhatom ezt összefoglalóbban,
részletezőbben:
ami utánam lesz, s mi volt előttem,
ott tárul szét pontosan a fa-árnyban,
kél kelő fényben, kihuny kihúnyóban.
A tyúkhúr-nevű-zöld nagy sűrű párnák
alakját öltötte a fatövekben,
körülborítva cipőm tél-pofáját,
nem mondhatom ezt érzékletesebben,
fogalmasabban:
és úgy éreztem, ugyan mi van abban,
ha letelepszem egy ösvényszegélyre,
s nem gondolok részletre, sem egészre;
csak mint dolgok fején a Svejki Sapka,
olyan lett e föld-kékje-zöldje-égbolt,
s eltemetkeztem egy újságnyi lapba;
nem mondhatom, hogy bármi is „odébb volt”,
vagy „közelebb jött”,
a sarjadt s a nyomtatott Elemek közt
ültem ott, túlpartján szándékaimnak,
s amonnét a szegélyfák ideringtak,
a képzelt víz tükrén, a Hadnagy utcán,
és az újságlapból papírhajó lett,
a tavasz-kép felhők széltén-se-hosszán,
nem mondhatom, hogy „így úszik az élet”,
horgonyok, évek
nem kötik, hanem hát itt még a rímet
is egybemosta valami, kikötve
első dolgom: szatyrokat szedni össze,
melyeket már tyúkhúrral teleszedtünk,
itt ne maradjon egy se… Ma először
volt a kezemen tavaly-füve-kesztyűm,
nem mondhatom, hogy friss tündökletű bőr,
de ragyogásra
aligha lettünk, mondtam, paskolászva
egy követ az ösvény szélén. Sietni
nem kellett, mégis: „…hadd tudjanak enni
már e frissből”, mondta a feleségem,
és lefelé mentünk már. Focipálya
csorgókútjánál, kézmosásra éppen,
megálltunk, s visszanéztünk: nem a tájra,
se az időre,
mely annyira valósan telt, s a zöldje
mintha velünk lett volna némi részben…
…de haza kellett érni, hogy megértsem,
miféle „konkrét költészet is ez, mely
harsogó anyagból van, mozdulatból,
bár nem mondhatni: e csap vize – csermely,
s nem lesz túl látványos csoda a napból
sokak szemében,
épp csak megvillan fénye fű-hegyélen
otthon, Nekik, akiknek szól, Világnyi
képzeteink közül néha kilátni,
ugye, Svejk, kit olvastam annyi éve
e lejtőkön, makacsul vándorolva:
„a konkrét költészet lett megbeszélve”,
hallom, mintha szívem rászigorulna
most e Derékre,
és, mondom, a vers fogyó eszközére
támaszkodván, csak úgy, betűbe-lábadt
szemmel nézek évnek utána:
száznak –
vagy amennyit ki-ki így szed magának.
1984.
Pusztai Péter rajza
2019. február 14. 03:29
Nagy költőt veszítettünk el. De az általa alkotott értékek élni fognak.