– Halló – szólt bele a telefonba a nő.
A férfi ezer hang közül is megismerte volna, mert ezer és ezer hangból hiányzott már annyi éve.
– Attila vagyok – mondta, és maga sem tudta, mért gondolja azt, hogy húsz év után ebből a nő tudni fogja, milyen Attiláról van szó. De így gondolta, és a nő tudta.
– Szia – szólalt meg kis szünet után. – Itt vagy K-ban?
– Igen, átutazóban. Gondoltam….
– Igen – vágott közbe a nő –, igen, de tudod, még dolgozom. Három előtt nem végzek.
– Megvárlak – ajánlotta fel a férfi.
– Jó – szólalt meg némi csönd után az asszony. – Hatig ráérek, akkor van egy tanfolyamom. Fél négykor találkozhatunk a McDonald’snál. Tudod, hol van?
A férfi nem mondhatta el, hogy mindent ismer a városközpontban. Hogy valahányszor a szüleihez megy látogatóba – a felesége és a gyerekei ritkán tartottak vele -, megáll a városban, ahol az a nő él, akit egyedül szeretett igazán. Elsétál a házak mellett, és arra gondol, hogy a nő is itt sétál nap mint nap, vagy legalább is gyakran. Ül a parkban, nézi az embereket, akik találkozhatnak vele… Nem, ezt nem mondhatja el.
– Megtalálom – mondta hát.
– Akkor fél négykor – zárta le a nő a beszélgetést azzal a sietséggel, ahogy régebben is tette. „Még mindig utál telefonálni” – gondolta a férfi, és kinézett a kocsija ablakán. Éppen szemben volt a McDonald’s.
Fél négy táján feltűnt a nő. A bizonytalanság, ahogy átvágott a téren, szíven ütötte a férfit, aki egy padról figyelte. Hogy ugyanolyan félénknek látta, mint régen, hirtelen reménnyel töltötte el. De ahogy közelebb ért, látta, hogy nemcsak félénk, hanem reményvesztett is, és amikor ráemelte azokat a gyönyörű szemeit, a jól ismert kedvességén is átszivárgott a megkövesült bánat, amit régen nem ismert. Zavartak voltak mindketten, csak ültek a padon. A nő a táskáját a pad mellé rakta, kicsit nyitva volt a zipzár. A férfi látta, hogy könyvek és egy nagy füzet van benne, meg egy szemüvegtok. Régen nem hordott szemüveget. Az útról beszélt, a nő meg a tanfolyamról, ahová majd mennie kell.
Lassan oldódott a zavaruk, és fázni kezdtek.
Amikor felálltak, hogy egy kávézót keressenek, megkérte a nőt, hadd vigye a táskáját. Nehéz volt, és ettől még nehezebb lett a szíve. Bolondos akart lenni, olyan, amilyen akkor volt, amikor még nem látta azt a fáradt vonalat a nő szája körül. Tudta, hogy talán a vidámságát szerette benne a legjobban, és meg akarata újra hódítani. De az első pillanatban, ahogy a nő ránézett, megértette, hogy nem kell meghódítania.
Alig voltak kávézóban – kora délután egy ilyen kisvárosban dolgoznak vagy otthon vannak az emberek.
– Mikor mész tovább? – kérdezte a nő. Hangja teljesen őszintén csengett. Úgy tetszett, tényleg nem gondol arra, hogy a férfi csupán ürügyet keresett a találkozásra.
– Nem tudom. Ha akarod, soha – felelte a férfi mosolyogva.
A nő zavarba jött, elpirult. A férfit megrendítette a nő sebezhetősége, és mint annak idején, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy vigyázzon rá. Tudta, milyen a világ, mindig is tudta. A nő annak idején sem nagyon tudta.
– Jól vagy? – kérdezte a nő, pontosan úgy, mint húsz évvel azelőtt a telefonban, amikor a férfi már elhagyta, és kétségbeesetten próbált megkönnyebbülni attól, hogy felhívta.
– Most éppen igen. És te?
– Semmi különös. Munka, család, gyerekek. Tudod, kicsit elfáradtam.
– Talán szeretőt kellene tartanod – mondta a férfi, és a nő fátyolosan rámosolygott. De felelni nem felelt semmit, csak hosszan kotorászott a táskájában papírzsebkendő után. Aztán csak fogta és gyűrögette.
Meghozták a kávét, a férfi közelebb hajolt, hogy elvegye a cukortartót. Megcsapta a nő parfümjének az illata. Nem nagyon értett az ilyesmihez, de mostanában több olyan fiatal nővel volt futó viszonya, akik figyeltek a részletekre.
Olcsó parfüm volt, túl édes és nyilvánvaló.
– Szóval, lennél a szeretőm? – kérdezte. A nő megint elmosolyodott, félszegen, szomorúan. Aztán lehajtotta a fejét.
– Ne sírj – mondta a férfi, és megfogta a kezet, amit sosem kellett volna eleresztenie. – Még van időnk.
– Nem tudom – suttogta a nő. – Nem tudom.
– Maradok. Addig maradok, ameddig csak akarod.
– Mindkettőnket várnak – ingatta a fejét a nő, és a férfi megértette, hogy talán sosem lesz elég kétségbeesett a teljes szabaduláshoz. De ennek nem volt semmi jelentősége.
Maradt még egy órájuk. A férfi torkában lassan engedett a szorítás, és végül sikerült megnevettetnie a nőt. Igen, a nők mindig nevettek mellette, mégis egyedül volt a nevetésükben. Ebben a halkan sugárzó szeretetben végre hazatalált a jókedve. Nem is tudta, milyen egyedül volt idáig. Remélte, lesz még alkalom, hogy megmerüljön ebben, és hogy egyszer lássa a nő szemeit is nevetni. Talán egyszer nem fogják annyira várni őket. Vagy talán egyszer majd egymásra várhatnak. Előbb ki kell fényesítenie ezeket a szemeket. Tudta, hogy képes rá.
Már sötétedett, amikor kiléptek a kávézóból. A nő sietve lépkedett, láthatóan késésben volt. A férfit kétségbeesés fogta el – olyan váratlanul, hogy teljesen megbénult. A nő észrevette, hogy lemarad, megállt és széttárta a karjait. Feszült volt, szorította az idő. – Mit tegyek, mennem kell.
– Ne menj! – mondta a férfi, bár érezte, milyen értelmetlen, amit csinál.
– Nem tehetem. Nem.
– Tudom. – A férfi próbálta összeszedni magát. Előkotort egy cigarettát. A füst felszakította a torkában a szorítást.
– Ne kísérj el! – lépett közelebb a nő. A férfi kifújta a füstöt a hűvösödő őszi levegőbe. Erezte karján a nő kezét, és szerette volna rátenni a magáét. De elhagyta minden biztonsága.
A nő a nehéz percekben mindig is stabilabb volt. Értett mindent. Végigsimított a férfi arcán.
– Vigyázz az úton! – mondta, és a férfinak eszébe jutott, annak idején hányféleképpen kellett minden elválás előtt megígérnie, hogy vigyáz magára. Már rég nem vigyázott, és rég nem kérte rá senki.
– Mikor láthatlak újra? – nyögte ki.
– Ha erre jársz, hívj fel – mondta a nő, és a férfinak ez elég volt. Félt a nő válaszától, aki hűséges természet volt. Ha nem a férjéhez, a hűséges természetéhez hűséges. Majdnem egyre megy. A tétova ígéret, ami a válaszában rezgett, új erőt öntött a férfiba. Most már el tudta engedni. Átölelte, a nő egy percig hagyta, aztán elindult. A férfi nézte, amint alakja beleveszik a többi ember igyekezetébe. A nő nélkül hirtelen nagyon idegen lett ez a város, csüggedés fogta el. Valószínűtlennek tűnt, hogy együtt voltak, hogy ha akarja, akár még utol is érheti. „Van mobil, internet, autó, nincsenek távolságok” – biztatta magát, de a csüggedés ott porzott fakón a szavak nyomában. Mintha minden költészetet elvitt volna magával ez a nő, aki valahol most pénzt keres a családjának. Arra külön fájt gondolni, hogy nem sokat.
A kocsijában ülve aztán enyhült a szomorúsága, s mint mindig, ha egyedül autózott, a „minden lehetséges” csalóka hangulata söpört végig rajta. Az alkonyodó úton alig volt forgalom, emlékképek zúdultak rá – másnapos ébredés egy idegen házban egy barát esküvője után, várakozás a buszra este az esőben egy esernyő alá szorulva/ölelkezve, beszélgetés egy vonat huzatos büfé kocsijában; kertmozi egy fülledt nyári estében, ahol agyoncsípték őket a szúnyogok – és mindenhol ez az édes arc, szemében a csendes boldogsággal. Eljátszotta, kockán eladta ezeket a szemeket…
A tekintete elhomályosodott, meg kellett állnia, nehogy nekimenjen valaminek. Nem mintha annyira tartott volna a haláltól. Amivel igazán hadakozott, az az élet volt, a hétköznapi igyekezetek lélektelen iramában elsuhanó élet, aminek irdatlan prózájával tehetetlenül sodródott. De most már tudta: nem volt elég erős ez az élet. Mert hiába rakódtak rá kemény rétegekben az évek, a hallgató, változatlan, aszfalt szürke évek, ezzel a szerelemmel nem bírtak Ez itt maradt, mint egy törékeny, néma virág egy pusztuló kertben.
Rádőlt a kocsi kormányára, a bőr nedves lett a könnyeitől. Ahogy elhúzott mellette egy-egy kocsi, megvilágította a végtelen, tiszta eget.

1. Jamrich Klára:
   2019. március 13. 07:22

   Szívet melengető ennyi őszinte emberi érzést átélni a novellával.Köszönöm.