2011 márciusában egyik háttérkezdeményezője voltam a bukaresti magyar nagykövetség előtt megtartott, médiatörvény elleni tüntetésnek, amelyen (bár nem túl nagy számban) több sajtó- és emberjogi szervezet képviselői részt vettek; s ugyanaznap tiltakozások voltak Berlinben, Frankfurtban, New Yorkban, Budapesten és néhány más magyarországi városban is. Előtte három nappal, március 10-én az Európai Parlament határozatban szólította fel a magyar kormányt, hogy vonja vissza a sajtótörvényt, illetve annak egyes rendelkezéseit, amelyek „az írott, az audiovizuális és az elektronikus sajtót a totalitárius rezsimekre jellemző ellenőrzésnek vetik alá”, és „összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Szerződéseivel, Alapjogi Chartájával és az Emberi Jogok Európai Egyezményével”. Nem egy kollégámtól, sőt barátomtól eltérően – akik aggodalmamat „enyhén paranoiásnak”, részvételemet „hazafiatlannak” nyilvánították – néhányan attól tartottunk, benne volt a markánsan körvonalazódó politikai képletben, hogy ez a törvény egy intézmény- és elitellenes ámokfutás kezdete.
Sok minden történt azóta, ami igazolta balsejtelmeinket – a sajtónál maradva a politikailag egyszínű (!) Médiatanácstól a független sajtó úgyszólván teljes felszámolásáig, amelynek kiugró mozzanatai az Origó elkötése és a Népszabadság kivégzése voltak, a lakájmédia hálózatának/rendszerének Erdélyre is kiható kiépítéséig, ugyanakkor más független intézmények megszállásáig, működésük ellehetetlenítéséig, a civil szervezetek elleni támadásokig -, de mindaz, ami napjainkban a Magyar Tudományos Akadémia ellen folyik, tetőzése az ámokfutásnak, ami után felesleges a kérdés, hogy meddig lehet elmenni a barbár rombolásban.
Mindaz, amit Magyarországon ma a hatalom konzervatív gyakorlói megengednek maguknak, a szabad sajtó, az egyetemek, a civil társadalom, a tudomány és a kultúra rendszerének szétverése: leplezetlen értelmiségellenesség. Ha ennek „támogatottságát”, a kommentariátus zömének viszonyulását tekintjük, a társadalom reprimitivizációja megállíthatatlan. Az elitek módszeres felszámolása történik, míg végül az egész nép kezes, bólogató nyájjá válik.
Az MTA elleni miniszteri rohamnak megvannak a rejtélyei az indokot, a célszerűséget illetően (Lovász László akadémiai elnök, világhírű matematikus, az egyik legragyogóbb kortárs magyar elme ezt úgy fejezte ki: „jó lenne megtudni, mit akar a miniszter”), de a politikai hátsó szándékon túlmenően fontosabb felmérni a következményeket. Lovász László már jóideje figyelmeztet a tehetségek külföldre vándorlásának veszélyére; most elmondta: amikor az akadémia ötvenkét percet kapott egy törvénytervezet véleményezésére, megfordult a fejében, hogy lemond; ha nem marad fenn az intézményhálózat működése, függetlensége, akkor viszont tényleg lemond. Ha odáig fajul a helyzet, távozása önmagában hatalmas veszteség lenne.
Ebben a lidérces, áttekinthetetlen helyzetben számomra legvigasztalóbb az erdélyi nyílt, határozott kiállás a Magyar Tudományos Akadémia mellett, különösen a Babes-Bolyai Tudományegyetem intézetei – bölcsészek, filozófusok, történészek, kisebbségkutatók – és a sajtóból a Transindex portál részéről.
Az Akadémia egy nemzet szellemi legjava. A tudomány, a kutatás, a haladás megbecsülése, támogatása: nemzeti érdek, a kormánynak kutya kötelessége. Az Akadémia nem lehet ellenfél politikai kényszerképzetek miatt. Nem jó az, ha senkik támadják az Akadémiát, az kell, hogy senki se támadja az Akadémiát.