Folytatjuk kávézás-kávéház-ankétunkat. Kérdéseink ezúttal is ezek voltak:
Elődeink kávéházba jártak – ittak, beszélgettek, írtak. Közösséghez tartoztak. Hova jársz te, melyik „kávéházba”? Hol vagy igazán otthon? Átvette volna az Internet vagyis a Káfé és más online találkozóhely a kávéház szerepét?
Schiller rothadt almával, Ady borral segítette meg az ihletét. Méliusz kávézott. Hány cukorral iszod te a kávéd?

Bárányi Ildikó a Budapest melletti Gyálon él, leginkább talán civil aktivista. Vérbeli Káfé-barát: amikor a Káfé fél évvel ezelőtt majdnem hamvaiba holt, segítséget ajánlott fel a megmentésére.

Ha már kérdezted, tartozom egy vallomással: én kávéfüggő vagyok!
Gyerekkori élményem, hogy a temesvári Republicii utcai lakásunkban mindig nagy volt a forgalom, állandóan „felugrott” valaki, hogy beköszönjön, receptért, jótanácsért, enni, mesélni és persze: kávézni! Szerintem szüleim lakása lehetett akkoriban a legforgalmasabb kávéház a városban, de biztos, hogy a legminőségibb. Különösen, amikor kezdett kifogyni a boltokból és mindenhonnan a babkávé, és helyette a kávéházakban már leginkább „nechezol”-t főztek. Ez volt a nyerítős kávé, csicseriborsó, zab és jobb ha nem is tudjuk, mi egyéb pörkölésével készült a pótkávé, és felejthetetlen íze volt… :) De nem úgy Bárányiéknál! Nálunk rendes kávét főztünk, kotyogóban, és mindenki kapott, aki beugrott. Már első osztályos koromtól profin kezeltem a kotyogót, de nem csak a főzésben jeleskedtem, hanem már akkor kiütközött a kávé iránti vonzalmam: mindig kikönyörögtem, hogy anyukám csészéjébe belenyalhassak, csak az íze kedvéért…
Magyarországon már sokkal jobb minőségű kávékat ittunk, az utóbbi időben pedig akár kiválóhoz is hozzá lehet jutni. Minden napom kávéval kezdődik, addig nem is élek, míg meg nem ittam – az elsőt. Szerencsére, az Internet elénk dobta, hogy a kávénak számtalan pozitív élettani hatása van: csökkenti a cukorbetegség és a bőrrák kialakulását, vízhajtó, serkenti a vérkeringést, és így tovább. Úgyhogy a második, harmadik és negyedik csészénél mindig emlegetjük is, hogy ezt most a cukorra, ezt a vérkeringésre….
A reggeli kávé otthoni műfaj, de én szeretek kávéházba járni, szoktam is. Ott találkozom ismerősökkel, barátokkal, beszélgetünk, néha még munka is előkerül, kiterítjük a laptopokat az asztalra :).
De gyakran kávézom az utcán álldogálva is, amikor nincs olyan idő, hogy ki lehessen ülni egy teraszra, mert a kávé mellé kell a cigi. Pár éve még Temesváron tudtunk kávéházban (bent!!) füstölni, most már csak Szabadkán lehet ilyen szentségtörést elkövetni.
Magyarországra települve, az egyik mindennapi kis luxus volt a cukrozott tejsűrítmény, amit a kávéba raktunk. Tubusban volt, mint a fogpaszta, az állaga meg… na arról inkább nem mondok semmit! Elég gyorsan felhagytunk vele, maradt a cukor és a tej, majd a cukor is elmaradt, de a tej maradt.
Kávéházban is mindig így kérem: egy presszót kérek egy nagyobb csészében, kb. ugyanannyi hideg tejjel. Jelentem, a pincéreknek usque fele képes ezt a komplikált rendelést abszolválni, mert vagy kicsi a csésze, vagy forró a tej, vagy hosszú kávét hoz, nem presszót…
De nagyobb bajom sose legyen!

---

Zsehránszky István színikritikus, műfordító, jelenleg Bukarestben él.
Én csak Szentgyörgyön, kezdő újságíró koromban „jártam kávéházba” – vagyis a Sugásba, Farkas Árpival, Czegő Zolival, Csiki Lacival, Magyari Lajikával, Áros Karcsival, Gajzágó Marcival, Darkó Zsiga sebész főorvossal stb. Máshol nem volt ilyen jó társaságom, és nem jártam „kávézóba”. Az internet – számomra legalább is – munkaeszköz, nem pedig kávézó.

Cukor nélkül iszom a kávét. Maradéktalanul érezni akarom az ízét. Csak a nekezolt cukroztam – mert ki nem állhattam, de egy időben nem volt más.

---

Hadnagy József költő 1950-ben született Kolozsváron, tizenháromgyermekes család elsőszülöttjeként. Dicsőszentmártonban érettségizett, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közgazdasági karán tanult, utána Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen volt programozó. A diktatúra bukása előtt, 1989. október 11-e éjszakáján szökött át Magyarországra. Debrecenben él.
Versei erdélyi és anyaországi lapokban jelentek meg. Égő fák (Custos, Marosvásárhely, 1994), Szürkén túli fények, (Custos, Marosvásárhely, 1996), Mint szép mesék kalóza (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2000), Hajnaltól hajnalig (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2006),  Labirintus (Rím Könyvkiadó, 2008, Budapest). 

Marosvásárhelyen kezdtem el rendszeresen olyan helyekre járni, ahol baráti szóra, beszélgetésre, politizálásra, kis pletykálkodásra, kávéra, sörre, borra szomjas ismerősökkel, haverokkal találkozhattam.  A Maros vendéglő fölötti bár volt az egyik törzshelyem, de a Continental vendéglő alatti sörözőben, a Grand Hotel bárjában és a Predeal vendéglőben is gyakorta vendégeskedtem. Ha bárki találkozni kívánt velem, délután négy és záróra között, a három hely valamelyikében nagy valószínűséggel megtalált. Ha nem ma, holnap, vagy holnapután. GPS nélkül is pontosan tudtuk az ilyen helyekre járók idő- és térkoordinátáit.
Zsebemhez mérten drága helyek voltak ezek, de akkoriban ez volt a társaság ára.  És ez most is. Egy kancsó víz mellett senki sem hajlandó órákig beszélgetni. Még a Platón vagy Arisztotelész formátumú gondolkodók sem. Akkor már inkább a nyekezol, a húsz százalékban kávéból és nyolcvan százalékban csicseriborsóból, zabpehelyből és más, számomra ismeretlen összetevőkből készült lötty; természetesen, nem magára, jött utána menetrendszerűen egy-két pohárka pálinka, aztán egy-két-három korsó sör – ezek együttes hatása alatt, mint Csehov kocsisa, akár egy lóval is képes lettem volna társalogni, hajnalig.
Akkoriban cukorral ittam kávét, a valódit és a nyekezolt is.
Európában, az Egyesült Államokban sok kávézóban megfordultam, sokféle finom kávét ittam, de a legfinomabbhoz Nagyváradon, a Semiramis Cafeban volt szerencsém. A legjobb minőségűhöz pedig a debreceni Frei kávézóban, Dávid fiam vendégeként.
A Maros vendéglőben, talán éppen kávézás közben, hangzott el egy mondat, ami az írás felé fordította az iránytűmet. „A mérnökök mind kockafejűek”, jelentette ki valaki, akinek a nevét a mérnökök esetleges bosszújára való tekintettel nem árulom el. Ez mélyen elgondolkodtatott fejem formájáról, s bár nem voltam mérnök, csak informatikus, azután valahányszor a tükörbe néztem, egy szabályos kocka nézett vissza rám a fejem helyett. Ennek a tükörképnek a hatása alatt kezdtem el írni. Harminchat éves voltam. Az idő költőknek fönntartott kapuját már bezárták. Át kellett szöknöm a kerítésen.
Napi két-három, néha négy kávéval kezdem, ma már egésznapos rituálé. Fölkelek, elkészítem a kávét (egy csésze mikróban melegített tejbe kevert vaníliás kapucsínó és instant kávé), aztán kimegyek a tömbház elé, rágyújtok, és föl-alá sétálgatva szürcsölgetem az inkább löttynek, mint kávénak nevezhető levet. A cigaretta parazsa és a kávé melegítenek télen, a fölszálló vanília és cseresznye illatú füstfelhő teremt fészerszerű tetőt fölém. Amint a munkahelyemre érek, „begyújtom” a laptopomat, s amíg melegszik, megint csak útra kelek, ezúttal le az udvarra, kezemben teli csésze presszókávé, vigyázva, nehogy kilöttyenjen. Néha apró mozdulattól is szökőárként zúdul át a porcelán peremén, kisebb szükségállapotot idézve elő a fényesre sikált lépcsőkön; ilyenkor nem győzök csodálkozni a víz instabilitásán. Ha végeztem, visszaszaladok az irodába, föl a második emeletre. Így kapcsolódik egymáshoz kellemes és hasznos. Csak úgy, nem szaladgálok sehova; kell egy közvetlen, illetve közeli cél. Hatvannégy éves koromban abbahagytam a focit, rendszeres mozgásnak ez maradt: a rövid futások kávézás után vissza az irodába, naponta négyszer-ötször.
Inspirál-e a kávé? Nem hiszem. Kávéval vagy kávé nélkül – akkor kapcsolok át írásmódba, amikor az íráskedv és az önkifejezés vágya elindul egymás felé, és valahol félúton találkoznak. A kávénak inkább az élethez van köze: mint metaforának. Szűk térbe zárt, és instabil.

Telecsésze kávé

Az élet telecsésze kávé
a kézben, nem figyelsz, kilöttyen,
a cukor föl, a dal elszökken,
s a papír: mint a csokoládé  

szétkenve az abroszon, padlón,
ragacsos: ki kell nyomban dobni,
papírkosárba illő holmi;
esetleg elrebegsz egy pardont,
csak magadnak, mert szerencsére
a balesetnek nincs tanúja –,
s aztán vigyázol a csészére,
ne reszkessen a mélabúra,
legyen akármilyen fekete
gondolataidnak menete*…

*Kölcsönsor Petőfitől 

---

Kérdez, szerkeszti: Gergely Tamás

Korábbi részek a Káfé honoldalán

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ