Emlékszem, kisiskolásként egyik barátomnak sem okozott gondot elhinni azt, hogy nálunk a családi veszekedéseket mindig a zöld tűzoltóautó oldotta meg. Szokásos szünetbeli beszélgetések során jött fel a téma, én és két barátom, Zsolt meg Huni nem fociztunk vagy kosaraztunk a többiekkel szünetek alatt, hanem sétálgattunk az iskolában, egyikünk osztályától a másikig, merthogy Zsolt és Huni más osztályba jártak, mint én, és pont elég volt a tízperces szünet arra, hogy a negyedikbétől a negyedikéig elsétáljak, találkozzak Zsoltékkal az énél, majd ők visszakísértek a béig. A nagyszünet két körre is elég volt, vagy, ha éppen nem pakoltak mindhármunknak otthonról tízórait, teljes körök helyett a büfénél találkoztunk, megettük a csokis kifliket, aztán ki-ki ment a maga betűje felé.
Főképp a nagyszünetekben meséltem nekik a tűzoltókocsiról, ami teljesen más volt, mint bármelyik más tűzoltóautó, mert ez neonzöldben pompázott. S persze rögtön az első ilyen beszélgetések során leszögeztem: nem játékautóról van szó, hanem kifejlett, felnőtt, méretes kocsiról, amiről kifejlett, felnőtt, méretes férfiak ugráltak le, a lakónegyedünk sárga lámpafényeiben is tökéletesen kivehető volt uniformisuk neonzöldje, azt mondjuk mindig furcsálltam bennük, hogy nem hosszú ujjú kezeslábasokban érkeztek, hanem ujjatlan overallban (nálunk salopétának hívják), ami láttatni engedte dagadó karizmaikat. Ez nem kölcsönzött fenyegető megjelenést a tűzoltóknak, ha lehet, még közvetlenebbé, szerethetőbbé tette őket ez a stílusválasztás. S mikor azt mondom, jól megtermettek voltak, kicsit sem túlzok, ígérem, ebbe a brigádba csakis a legjobb, legképzettebb tűzoltók léphettek be, és hát nincs mit tagadni, egy tűzoltónál elég fontos a fizikum. Na nem mondom, volt egy kicsit alacsonyabb srác is, Mártinnak hívták, de tyű, az a csávó olyan gyors volt, mint az összes többi együttvéve, nem beszélve arról, hogy olyan alkarjai voltak, mint egy orángutánnak.
S amúgy nem véletlenül említettem a sárga fényekben is felismerhetően neonzöld salopétákat, hiszen valahogy mindig úgy alakult, hogy este találkoztam a veszekedés-oltó brigáddal, talán azért, mert esténként az emberek, így a szüleim is, hajlamosabbak a pesszimizmusra, nehéz volt elképzelniük, hogy tényleg lesz holnap, gondolom, ez afféle őskori beidegződés, amikor nagytatáink még azt hitték, ha a nap lemegy, nem is jön fel többet soha, na mindegy, a lényeg az, hogy anyáék mindig esténként veszekedtek. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy sokat veszekedtek volna, közel sem, legtöbb havonta egyszer, és apám mindig sietett leszögezni egy-egy kellemetlenül indult esten, a veszekedésoltók távozása után, hogy azért ők szeretnek, meg hogy minden szülő szokott néha veszekedni, meg még azt is mondta mindig, hogy ez tartja tűzön a kapcsolatot egy házasságban. Ezt az utolsót akkor nem értettem, nálam a tűz ritkán jelentett jót, nem véletlenül voltak a tűzoltók a jófiúk, és a leégő házak a gonoszok, és hát nem feltétlenül örültem annak sem, hogy jöttek hozzánk tűzoltók havonta egyszer.
Azt viszont tudtam, hogy mások szülei is szoktak veszekedni, nem volt új a dolog, hisz pont a nagyok dolgáról beszélgettünk Zsolttal és Hunival, amikor először szóba hoztam a zöld tűzoltóautót. Zsolt aznap arra panaszkodott, hogy mennyire utálta a karácsonyt, mert bár jöttek ajándékok, persze, de mennyit kellett rájuk várni, még legalább tízet kellett aludni addig, a nagytatája szerint tizenegyet, mert huszonötödike az igazi karácsony, a huszonnégy az csak modernkori találmány, s meglásd kisunokám, mondta neki mindig, mire neked gyerekeid lesznek, már huszadikán fogjátok ülni a karácsonyt, csak azért, hogy a közalkalmazottaknak minél hosszabb legyen a vakációjuk decemberben, s bár Zsolt nem tudta, mi az a közalkalmazott, tetszett neki a szó, megjegyezte, és onnantól gyakran használta is, bár a jelentését nem értve, elég változatos módon.
Egyszer Nándi fejéhez vágta, hogy Te közalkalmazott!, s annak ellenére, hogy Nándi sem értette pontosan, az mit jelent, Zsolt hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy az valami nagyon csúnya szó, rögtön futott is a tornatanárhoz, elmondta Zsoltot, a tanár meg röhögött egy nagyot, csak úgy rezgett bele a bajusza, aztán a cserepadra ültette Nándit, mondván, hogy nem leszel így soha igazi férfi, fiam, ha mindig futsz megmondani a másikat, plusz közalkalmazottnak lenni nem rossz dolog, hiszen ő is az volt, közalkalmazott. Egy ideig még ismételgette magában a szót, aztán az arca elkomorult, Zsoltot ültette a cserepadra Nándi helyett, nem tudtuk, miért, talán rájött, hogy mégsem olyan jó dolog az, mint gondolta, meg nem hiszem, hogy azelőtt hallotta volna mástól ezt a szót a Zsoltéhoz hasonló hangsúllyal. Ezután Zsolt is megtanulta, hogy ez egy olyan csúnya szó, amit a diáktársai nem értettek, szóval nem volt érdemes használni rájuk, a tanárok viszont igen, ők magukra is vették, és nem tetszett nekik, büntették az embert érte, szóval utána csak hármunk beszélgetései közben suttogta néha, gyűjtőnévként használva a tanárokra, hogy né ott jön a matekközalkalmazott, akkor sietniük kell, mert ő mindig azelőtt megy be a terembe, mielőtt becsengetnének.
Na de, hogy szavam ne felejtsem, Zsolt épp arra panaszkodott aznap, hogy nem szereti a karácsonyt, mert sokat kell várni az ajándékokra, hosszú a december, és ilyenkor gyakran veszekednek a szülei, ezek a veszekedések pedig általában azzal végződnek, hogy az apja becsapja az ajtót, beszáll a kocsiba, és csak másnap délben kerül elő, sörszagúan, és rögtön bedől az ágyba. Én erre csodálkozva kérdeztem, hogy akkor miért nem hívja a zöld tűzoltóautót? Zsolt és Huni is nagy szemeket meresztve néztek vissza rám, hogy micsodát hívjon, mondtam nekik, hogy hát a zöld tűzoltóautót, mert a mi családunkban az volt a szokás, hogy aki nem vesz részt a veszekedésben, tárcsázza a kettőkettőkettőt, mert akik épp veszekednek, azok nem érnek rá, és akkor pár percen belül már lehet is hallani, ahogy végigszirénázik a kocsi a város utcáin, de nem olyan barátságtalan, fültépő hanggal, mint a többi vijjogó autó, hanem nagyon is megnyugtató, mély, búgó hangon, amilyenre aludni is remekül lehet. A szirénájuk persze neonzölden villogott, ez már akkor tetszett bennük, amikor először találkoztam velük, hiszen az iskolában is mindig azt mondták, a piros az állj!, a zöld pedig a lehet menni, márpedig nekem, aki gyalogosan mentem iskolába minden nap, az átjárókon elkapott zöld lámpa volt a legnagyobb öröm, akkor én voltam az úr az utakon, még a kocsik is mind arra vártak, hogy nagy nyugodtan átsétáljak előttük.
Később gondoltam csak bele, hogy az én zöldem az ő pirosuk volt, de ez van, könyveltem el magamban, mikor ez eszembe jutott; mindenki érvényesülni fog az életben, épp csak nem egyszerre.
Elmeséltem Zsoltéknak az egészet, hogy milyenek is a tűzoltók, nagyok és szépek, olyanok, mint egy-egy szuperhős, és hogy csak azért jönnek hozzánk, hogy velünk törődjenek, Mártin fut mindig elöl, lefőz egy kávét, persze csak miután jólnevelten és mosolyogva köszönti a családot, és mire három bögrében gőzölög a kávé, már érkezik is megfontolt lépteivel Ferenc kapitány, akinek akkora harcsabajsza volt, hogy még az ő lassú tempójában is csak úgy lobogott utána az arca két oldalán, őt követték a többiek, akik általában csak álltak, mosolyogtak, kezet ráztak érkezéskor és elmenetelkor mindenkivel, velem is, ez pedig nagyon tetszett, mert én tőlük tanultam meg, hogy kell kezet rázni igazi férfiasan. Mindig a kapitány vezette a beszélgetést, leült a legkényelmesebb, tévénéző fotelünkbe, szürcsölgette a kávéját, és figyelemmel hallgatta végig a szüleimet, mindketten elmondták az álláspontjukat, ő pedig a végén döntött, hogy kinek volt igaza, és mégsem érezte magát senki rosszul a döntéstől, nem olyan volt ez, mint egy mogorva bíró elé állni, mert a kapitány szemei mindig mosolyogtak, s az est végén mindig mondott egy helyzethez találó viccet, amin együtt hahotázott vele az egész brigád, a szüleim és én is. Néha kicsit sajnáltam a brigád számomra névtelen tagjait, mert mindig csak álltak a szoba falához felsorakozva, sosem ültek le, azt csak a kapitánynak volt szabad, néha egyikkel-másikkal cinkos pillantásokat váltottam, az ő szemük is épp úgy mosolygott, mint a kapitányé, nem is értettem, miért csak ő ülhet le, és beszélgethet a szüleimmel, mikor a többiek is biztos olyan bölcsek voltak, mint ő.
Aztán egyszer megkérdeztem Mártintól, hogy mi is itt a gubanc, ő mindig a többiektől kicsit külön állt, második ember volt a brigádban, általában a konyhaajtóból nézte-hallgatta végig a beszélgetést, és a kotyogóban maradt kávét is megihatta, sosem volt pont egy csészényi, mint a kapitányé és a szüleimé, de azért akkor is ihatott kávét, szóval elmondta, hogy ez a brigád egy csapat, ahol mindenki teszi a maga dolgát, és annyira azonosulnak is szerepükkel, hogy azt használják névként is. Ott, az a zömök fickó például Sofőr, mellette a legizmosabb Ajtótörő, ott hátul a legmagasabb Tömlőkezelő, és azért nem csinálnak éppen semmit, mert rájuk nincs most éppen szükség, Sofőr idevezette a kocsit, Tömlőkezelő és Ajtótörő pedig csak súlyosabb eseteknél lép közbe. Aki más családoknál néha még közbelép, az a kormos arcú ott hátul, Cigiosztó, de a te szüleid amúgy nem dohányoznak, nincs itt rá szükség, szóval most ő is a többiekkel pihen. A kapitány pedig azt teszi, ami az ő feladata, amiben ő a legjobb, és az úton idefele szokott pihenni. S téged miért Mártinnak hívnak, kérdeztem, mire büszke arcot vágott, kihúzta magát, amitől a szememben máris egy magasságba került Tömlőkezelővel, előléptettek, mondta, én már csak Mártin vagyok, én vagyok Ferenc kapitány jobbkeze, s majd egyszer én leszek az utódja is.
A kapitány döntése után pedig mindenki szedelőzködött, udvariasan elköszönt, és szépen sorban kivonult a lakásból, maguk mögött családi harmóniát és kávéillatot hagyva. Bár nem szerettem soha, ha a szüleim veszekedtek, mégis volt abban valami izgalmas, amikor ennyi ember jött hozzánk olyankor, szerettem őket mind, még a kormos arcút is, pedig ő volt az egyetlen, akiről nem tudtam, mit is csinál, de a szeme ugyanolyan kedves volt, mint a többieké. Volt olyan is, hogy egy viszonylag békés estén, amikor matekházit kellett csinálni annak a kopasz közalkalmazottnak, nagyon unatkoztam, felvettem a kagylót és veszekedés hiányában is felcsörögtem a kettőkettőkettőt. Azon az estén viszont ki sem csengett a telefon a másik oldalon, pedig azelőtt sosem volt ez probléma, egy kicsit meg is ijedtem, hogy elrontottam most a kapcsolatot, és nem fognak jönni akkor sem a kapitányék, ha majd tényleg szükség lesz rájuk, de nem volt gond, kicsengett a telefon és jöttek ők a következő héten, hogy elegyengessék szüleim kapcsolatát, akik akkor épp valami pénzügyeken vitatkoztak össze.
Amúgy ezeket az eseteket oldotta meg legkönnyebben a kapitány, kért egy papírt, tollat, kérdéseket tett fel a szüleimnek, összeadott, kivont, szorzott, még jósolt is egy keveset, Mártin azt mondta, ez a legnehezebb része a munkájának, ő most tanulja, de egyelőre csak pár másodpercet lát a jövőbe, ezért is olyan gyors, a végén pedig odaadott nekik egy táblázatot, amelynek mindig ugyanaz volt az eredménye: ha nem is abban a hónapban, de a következőben már biztosan rendeződik az egész helyzet, valahogy mindig lesz. Sosem hazudott vagy tévedett a kapitány, persze nem is hitegetett soha lottónyereménnyel, csak elmondta, mi lesz, hogy lesz, úgy is lett mindig, és eléldegéltünk mi, nem királyian, de nagyrészt békességben.
Először tényleg nem volt semmi gond, Zsolt és Huni is úgy reagált családi harmóniánk fenntartóinak történetére, ahogy azt vártam tőlük: elhitték az egészet, nem kötözködtek, pedig volt még olyan része a történetnek, amit nem mondtam el nekik, így pedig, ennyi infóval nem volt megszokott a sztori, még akkor sem, ha három évvel azelőtt még fenntartások nélkül elfogadtuk a piros ruhába öltözött cipőtöltögető erkölcscsősz, szárnyas meg hosszú fülű kollégája létezését, és elég sok árulkodó jel kellett ahhoz, hogy végül bukjon az egész szülői összeesküvés. Még irigykedtek is rendesen erre az egészre, bár nem hiszem, hogy igazán értékelték volna akkor a tűzoltóautó családunkban betöltött szerepét, egyszerűen csak ők is szerették volna, ha néha meglátogatta volna őket egy zöldbe öltözött tűzoltóbrigád.
Azután minden szünetben újabb és újabb kérdésekkel bombáztak tízóraizás közben, én pedig lényeges különbséget éreztem Huni és Zsolt kérdései között, Zsolt a rajongó gyerek kérdéseit tette fel, részletes leírást akart a brigád tagjairól, meg hogy mit is tudnak csinálni, milyen a felszerelésük, meg persze az autó, milyen az autó? Huni ezzel szemben mintha egyre inkább arra játszott volna, hogy valamibe belekössön, folyamatosan visszakérdezett, hátha belezavarodom, és kiderül, hogy csak kitaláltam az egészet, meg olyan kérdései is voltak, amikre abszolút nem tudtam a választ, hogy miért is csinálják az egészet, honnan van pénzük benzinre, hogy nem veszi észre őket senki más a városban, hogy nem hallunk róluk, és egyáltalán, ki alkalmazza ezeket a fickókat? Meg kell vallanom, ezekre semmit nem tudtam mondani, amikor megvontam a vállam ilyen kérdések után, Huni nem mondott semmit, nem forszírozta tovább, de valamiért azt éreztem, úgy gondolja az ilyen alkalmak után, mintha ő nyert volna valami olyan versenyt, amin fogalmam sem volt, hogy egyáltalán részt vettem.
Aztán egyszer elegem lett a piszkálódásából, akkor épp megint azt feszegette, hogy most már eltelt két hónap, biztos voltak nálunk, megkérdeztem-e tőlük, hogy ki adja a fizetésüket, hol vannak alkalmazva, én rögtön a szavába vágtam, mert már elfogyott a türelmem, rádörrentem, hogy mittomén, nem ilyenekről kérdezem őket, mit számít az különben is? Erre valami olyasmit morgott az orra alatt, hogy biztos közalkalmazottak, ez a szó pedig még mindig szitokszónak számított a társaságunkban, nem esett jól, nagyon nem, hogy Huni ezt mondta róluk, ráadásul azzal a hangsúllyal, úgyhogy szó nélkül faképnél hagytam Huniékat a negyediké előtt, és iszonyú sértetten ültem le az egész nagyszünetet a negyedikbében.
A következő szünetben Zsolt egyedül jött, engesztelni próbált Huni szövegéért, mondta, hogy nem úgy gondolta, csak tudod, milyen nehéz neki, a szülei is közalkalmazottak, legalábbis nagyapám azt mondja, hozzájuk meg nem jár a tűzoltóautó, azért van gipszben Huni karja. Bár nem akartam, mégis sikerült megenyhítenie, főleg mivel egészen addig nem gondoltam arra, hogy Huni mit érezhet, amikor én boldogan mesélek neki a tűzoltóautóról, meg addig nem is gondolkodtam el rajta, hogy is törött el Huni karja, úgyhogy már nem is haragudtam rá annyira a közalkalmazottak miatt, azért viszont Zsoltra és rá is berágtam, hogy a hátam mögött beszélgettek, Huni Zsoltnak elmondott mindent, nekem semmit, Zsolt meg nem mondta tovább, ezt az esetet leszámítva, én pedig úgy éreztem, kimaradok mindenből, ezek ketten magamra hagytak.
Miután hetek óta végigunatkoztam a szüneteket, mert az én sértődésemre Huni és Zsolt a maga sértődésével reagált, úgy gondoltam, ennél rosszabb már nem nagyon lehet az iskolában, ráadásul szüleim is veszekedés-mentes fázisban voltak, szóval még Ferenc kapitánnyal, Mártinnal, Tömlőkezelővel és Ajtótörővel sem találkoztam egye ideje, már Füstös is hiányozni kezdett, pedig a többiek közül ő volt a legantipatikusabb nekem.
Persze lett ez rosszabb is, mert az osztályfőnököm egyik nap iskola után ottmarasztalt a tanteremben, és rákérdezett, mióta is látok én zöld tűzoltókat esténként, hogy más is látja őket, vagy csak én, úgy általában kifaggatott a dologról, ő is megkérdezte, hogy szerintem ki pénzeli a tűzoltóbrigádot nagyon emlékeztetve azokra a kérdésekre, amiket Huni tett fel nekem. Én készséggel válaszolgattam is a kérdésekre, azt is elmondtam neki, hogy néha még a családi fotóinkat is ők készítik, s mivel mindig ünnepekkor vannak a nagy családi veszekedések, ezért a legtöbb fontos esemény meg volt örökítve az életünkben. Az oszim csak bólogatott a válaszaimra, nem kötött belém, legalább ennyivel jobb volt, mint Huni, végül csak elkérte az ellenőrzőmet, a hátába írt valamit, és mondta, hogy majd az írást mutassam meg a szüleimnek, és hozzam is vissza aláírva.
Apám arcáról nem tudtam igazán leolvasni, hogy mire gondolt akkor, amikor aláírta a osztályfőnöki üzenetet, amit én nem olvastam el, nem volt illendő, nem nekem szólt az üzenet, de nem úgy láttam rajta, hogy túlságosan örülne, bár azért nem is úgy nézett ki, ahogy akkor szokott, mikor a rossz jegyeimet vittem haza. Miután apám aláírta az ellenőrzőt, bevittem a szobámba, végül én is elolvastam, mit írt benne, meglepődtem, mert azért nem voltam tök hülye, számítottam arra, hogy azt fogja írni az oszi, hogy menjek el valami piszológushoz, vagy mihez, mert hal lucinálok, meg ilyenek, ehhez képest viszont egy mukkot alig értettem a szövegből. A szavakat önmagukban már hallottam, persze, csak a szöveg egyben olyan volt, hogy mire az első mondat végére értem, már el is felejtettem az elejét, láttam benne az ügyvéd szót, meg rendőrségi feljelentést, meg hogy feketemunka. Ezt a kifejezést is hallottam már azelőtt, sőt azt is tudtam, valami rosszat jelenthet, mert a szüleim mindig olyan szégyenlős, lenézős hangsúllyal használták, mikor külföldön élő nagybátyámról beszéltek, én akkor arra gondoltam, hogy akkor biztos kéményseprő vagy sírásó lehet, s az nagyjából annyira tartott munka volt, mint mondjuk egy szeméthordóé. Apám mondogatta azt mindig egy-egy rossz jegy után, hogy fiam, nyugodtan csináld ezt tovább, maximum elküldünk majd szeméthordónak, pedig én már a saját szemetünket is utáltam levinni a kukáig, főleg mert büdös volt, annyira, hogy szemétlevivés után önként, felszólítás nélkül mostam mindig kezet.
Szóval értettem én a szavakat, csak azt nem, hogy mi közük nekik a tűzoltóimhoz, hiszen Füstösön kívül egyik sem volt piszkos vagy fekete, sőt mindig makulátlanul ragyogott a zöld salopétájuk, mintha mindig új szerelésben érkeztek volna hozzánk, a kapitányé pedig még a többiekénél is csillogóbbnak, drágábbnak tűnt.
Az oszimnak visszavittem az ellenőrzőmet, megmutattam, ő nem mondott semmit, akkor sem, és azután sem kérdezett soha többé a tűzoltóimról. Csak egyik nagyon kellemetlen este után, mikor hosszú ideje először elindult a perpatvar otthon, én rögvest tárcsáztam a kettőkettőkettőt, és ott nemhogy nem csengett ki, hanem közölte velem egy géphangú néni, hogy a szám nem létezik, az est végén pedig anyám kék folttal a szeme alatt sírt a sarokban, nekem is lüktetett az arcom a kapott pofonok után, apám pedig a két legjobb bőröndünkkel kiviharzott az ajtón, és nem is jött vissza többé, akkor adott még a kezembe az oszim egy vastag A4-es borítékot, benne sok papírral, és parancsolt rám, hogy a szüleimnek adjam át minél hamarabb, mert a per jövő héten kezdődik, és mi vagyunk a koronatanúk az állam kontra zöld tűzoltóbrigád ügyben, és a börtönt elkerülendő jobb lesz mindent elmondani, mert manapság már elég nagy bűn feketemunkásnak lenni, vagy feketemunkással kapcsolatban állni, még akkor is, ha az illető épp neonzöldben van.

Forrás: Szabó R. Ádám: Rozsé kalandjai. Fiatal Írók Szövetsége, 2018.