Ady(100): Ágoston Hugó
Vallomások – aggodalmas időkből
Ady Endrét ma bemutatni – szószaporítás, enyhén okoskodás, megkésett kötelezettség. Megidézni őt – egy fokkal szerencsésebb kísérlet. Az idő annyira telített munkásságával, hogy az általa megszólított korszakot átívelő kérdéseink nem csupán az ő, hanem mindannyiunk elevenébe találnak. Apokrif interjúnk (ÚMSZ, Színkép, 2007) a páratlanul gazdag Ady-életműből tallóz.
– Mester, nemrég egy másik Bandit, Bajor Andort interjúvoltuk képzeletben e hasábokon, aki ötven évvel ön után született, de sok minden fűzte őt is Váradhoz. Van valami ott a levegőben, a talajban, hogy a szelleme fel-feldob rebellis, zseniális alkotókat?
– Oh, Nagyvárad, még megíratlan, talán soha meg sem írható regényem édes, régi városa, te kis Magyarország! Tőled követelem vissza az ifjúságomat, tőled várom a talán-talán föltámadásomat… (Vallomás, Budapest, 1910. nov. 9., Nagyvárad 1910. december 25.)
– Kissé konkrétabban?
– Nagyvárad lakossága meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után. Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája. Ez a város, melyet lenyűgözött a magyar provinciák kétségbeejtő sorsa, még annyi eszközzel sem rendelkezett, mint többi társa. És mégis csodásat fejlődött. Mi tudjuk, kik ismerjük ennek a haladásnak nehéz útját, roppant áldozatait. Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben. (…)Csak egy tervre utalunk, mert ez nekünk a legkedvesebb. Megbecsülhetetlen, századokkal előre segítő nagy tőkénk van – mely eddig alig kamatozott valamit. Világhírre érdemes két fürdőnkre gondolunk, mely valahol, műveltebb országban fürdővárost csinált volna Nagyváradból. (A jövő Nagyvárad, A. E., Szabadság, 1901. január 17.)
– Milyennek találta ifjú korában a magyar irodalmat? – nem volt valami kíméletes vele.
– Ma már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselője vagy csak azt bitorló? – lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már mindenki olvas, még Gyulai Pál is…Amit pedig előre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak. Ha mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel; nagyképűsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak nyilvánított. (A tárcatárgyakról, Szil 1898. április 3.)
– Önt, Mester, a magyar költészet forradalmi megújítóját, nemzedékek sora imádja rajongva, sokak szerint a legköltőbb költőnk. Költői művének monumentalitása mögött, tudjuk, gyermeki érzékenység húzódott meg. Az érzékenység hozzátartozik a lángelméhez?
– Szeretném néha tudni, kit átkozzak, hogy én nem úgy teremtődtem, mint más… Teletömöm magam lemondást tanító, Nirvánát sóvárgó, bölcs filozófusok mély tanításaival… Nem ér semmit. Maradok a régi békételen, a régi kesergő. Nem tudom a dolgokat hideg szemmel nézni. Hat reám minden, meg nem nyugtat semmi. Amilyen szerencsém van: egy zajongó, forradalmi világban én volnék az a békés, közönyös nyárspolgár, akit nyugodt hajlamaiért felnyársalnának – ebben a kicirkulált, sima, csendes korban pedig be kell fojtanom a lelkemet, mert ha kitörne egyszer, úgy becsuknának valami bolondok házába, mint a pinty. (Hétről hétre, Dyb., Szabadság 1900. június 3.)
– Mester, 2007-et írunk, száz évvel ezelőtt, harminc évesen, hogyan látta a magyar politikát?
– Ami most Magyarországon történik és történni fog, arra éhesen, kajánul les, figyel a nem koalíciós történelem. Descartes módszerével és szemével próbáljunk belenézni ebbe a szerencsétlen és bolond zavarba, melynek neve magyar politika. Skolasztikusok, svihákok, álgondolkozók összevissza, bitang munkája után a bitorlók helyébe legeslegelőször is jöjjön a józan ész. (…) Magyarország választó népe és Bécs, mintha csak összebeszéltek volna, megbuktattak itt mindent, ami volt. Nem egy rendszer bukott itt meg, hanem sok rendszer, húsz világnézet, száz tradíció, ezer reménység. (…) A valóság az, hogy csőd előtt állunk, s még szökni se tudunk semerre. Mindenki kompromittálta itt magát halálosan, régi rend, új rend, de talán legjobban a tisztelt választóközönség. (Hétről hétre, Dyb., Szabadság 1900. június 3.)
– Nem kis dolog a vallás. Mestert is foglalkoztatta. Miként volt vallásos?
– Kálvinista vagyok, s a predestináción kívül mit se tartottam meg a vallásomból, de mint életfelfogás, mint lélek-idomító szisztéma ma is erősen érdekel a kálvinizmus. Nos, hebegve, talán minden modern szociológus kacajára ki kell mondanom, hogy a vallás nem tréfa-dolog. (A. E., Pesti Napló 1909. február 28.)
– Párizsban jártunkban az ön kedvéért végigmentünk a Bulevard de St. Michel-en. Milyen volt akkor Párizsban magyarnak lenni?
– Micsoda magyar kolónia van itt Párizsban, el se tudná képzelni a szolid magyar filiszter. Nekem mondta egyszer egy párizsi rendőrbiztos, hogy ők, rendőrök körülbelül hatezer Párizsban élő magyarról tudnak, de kétezerötszázzal különösen törődniök kell. Nem, nem, ez nem fajta-gyalázás, minden fajtából a legegzaltáltabbak, legfurcsábbak kerülnek ki az idegenbe. Nem igaz az, hogy a magyarok csak kompromittálni tudják a magyarságot, ha külföldön vannak. De igaz az, hogy a magyarok egy jó hányada olyan hunn [!] erényekkel akar és tud ragyogni a külföldön, amelyek bosszantóak. (A. E., Pesti Napló 1909. február 28.)
– Emlékezetes baj történt egy román úrral is, Szegeden.
– Mikor Goga Octaviant, a románok nagy költőjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos magyar vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre. Testvéri üdvözletet a testvérnek. Köszöntő szeretetet a nemes harcosnak, de itt az a fontos csak, hogy egy szanatóriumból küldtem. (…) Kell abban törvénynek lennie, hogy én ugyanakkor bénán, tépetten szanatóriumba zuhantam, amikor Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe. Én is, bár Szeged börtönét csak úrkodó ifjúságom úrfikorából, párbajért ismerem, istenemre, mást akartam. Hiszen volt részem egy kevés dutyiban betűheccért, bátorságért, népszerető indulatért is, de a magyar sors hogyan [!] megcsúfolt. (Ady Endre, Szelíd, új jegyzetek, Goga Octavian rabsága, Világ 1912. április 17.)
– Erdély, Magyarország, Románia.
– (…) Erdély néhányszor ország volt, társadalom, muszájból is a nyugattal szövetkező, protestáns és a kor engedelme szerint haladó is, s Magyarország pedig – nem volt. Úri bűnei talán Erdélynek is szörnyűek voltak, Werbőczi-szelleműek, mint a Habsburgok magyarországi, kegyelt és törökmentes nagyurainál, de igaz, saját kultúrára az az Erdély iparkodott, melynek románjai például bibliafordítást magyar fejedelmek által kaptak. S talán az új s ma már könnyen érthető Amerikán kívül, ha a régi keresztény Kelet Róma-ellenes s csoportos lázadásait leszámítjuk, sehol a szektáknak, tehát a lelkek forradalmának bujább talaja Erdélynél nem volt. És Erdélynek, a kicsi Erdélynek a magyarországi török hódoltság idején több lakosa volt, mint az úgynevezett s nemvolt Nagy-Magyarországnak. Elpirulok a magam, látszó, romantikájától, de leírom, hogy Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást, s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyst ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyít[a]ni bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad haza-politika, s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt. (HSz 1912. november-december)
– Ebben is megelőzte korát, és leckét adott főleg a gyűlölködő utókornak.
– Én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve. De most jön az igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettel fajtája exponensének hiszi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s a jobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy a fajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésűek a magyarországi nemzetiségekhez, olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem. (Vallomás a patriotizmusról, Szabadgondolat 1913. október)
Pusztai Péter rajza