Két idős asszony fekszik abban a kórteremben, ahol végóráikban helyezik el a betegeket; mindkettőjüknek kényszerűen az egyik oldalán kell feküdnie, így aztán hátat fordítanak egymásnak, és el-elakadó társalgásuk közben a falat nézik, amelyre már annyi hunyó fényű szem meredt; de ők szívesen beszélnek a falaknak, mert azok még visszhangozzák szavaikat:
– Még nem láttam az arcát, de nagyon szép lehet, kedves: ezt a hangjából ítélem meg – mondja az ajtótól balkézre fekvő, terebélyes asszony, akit úgy hoztak be faluról, mint egy eldőlt tölgyfát, aztán sóhajt, és nézi tovább a falat; tudja, hogy elhangzott fölötte az utolsó szó. – Az öreg addig halljon meg, amíg bánkódnak miatta – szól ismét később. – Mikor már odaadják a halálnak, az elfordult tőle, és meggyűlölik. Én nem hagytam rá időt, hogy meggyűlöljenek, ugye, hogy nem ?…
A csizmás, bőrzekés férfi, aki eddig a szögletből leste megilletődött reménykedéssel az asszony szemének minden rebbenését, most szinte odakúszik az ágyhoz; aggódó verítékezéstől, virrasztástól kócolt haja összelapadt és füle felé mered, egyik kezében a báránybőr süveget fogja, másikkal az asszony keze felé tapogat; restelkedve pillant hátra, hogy vajon látják-e az ő érzelmes szándékát, majd vonagló, cserepes ajkával élettársa kezére hajol.
– Ó, hogy meggyötörtelek benneteket a sok szenvedésemmel ! – nyögi most az asszony, elhárítva a hálát és a fájdalmas marasztalást. – Bocsássatok meg…
Odakünn a téli világban fertőző nátha járvány láthatatlan vírustörzsei száguldoznak, amelyek évről évre edzettebb pajzsokkal, ravaszabb harci eszközökkel támadnak Európára, lázban elégettek, süketek, bénák, nyomorékok tízezreit hagyva maguk után még ott is, ahol az orvostudósok önérzetesen már a rák ellen igyekeznek védősáncot ásni. Mentőkocsik szirénázása hallatszik a vattafalak mögül, telnek a kórtermek, szaporodik a jajszó. Én magam is beteglátogatóként vagyok itt a papírból előkandikáló három szál fagyott szegfűmmel, de nem tudok mozdulni a két asszony közeléből, akik légszomjukban kinyittatták az ajtót. Valami beteljesedésre, valami meglepetésre, valami csodára várok. Mindig megsejtem az ilyen pillanatokat, s egyszer csak hallom is, amint az eldőlt tölgyfa-asszony följajdul:
— Úgy fáj a létem!
És ekkor váratlan boldogságot érzek a tág, tiszta és mégis rideg folyosón,s magam sem tudom, miért. Talán mert még soha sem hallottam betegtől, hogv ne a gyomrát, a veséjét, a köszvényét, ne a megszaggatott idegeit vagy a lábán fölbomlott ércsomót fájlalja, hanem egy kiáltásba, egy sóhajba a teljes LÉTet sűrítette volna össze gömbszerűvé és tömbszerűvé hogy elvetve kínjának minden alkalmi tünetét, a testi-lelki szenvedést bölcseleti fogalommá tegye, amely a hétköznapok fölé emeli őt, egyéni léte által részese lévén a teljes létnek, az anyagiés szellemi világnak…
És számomra ez is esemény a sok kórterem, a sok fájdalom között, hogy egy kórházi ágy hirtelen fölragyogott a fénytől és a tisztaságtól, amelyet valamelyik kisközségből hozott ide, életének végállomására egy asszony, aki rövid ittlétével is megszentelte a helyet a maga szétáradó jóságával és bölcs türelmével. Az élet szürke folyója azonban nem sokáig őrzi felszínén a beömlő források tiszta foltjait, s igyekszik elkeverni azokat a maga hordalékos vizével.
Másnap, amikor meghökkenve tapasztalom, hogy az asszony ágya már üres, a reggelit széthordó nő, látva zavaromat, jóindulattal felvilágosít:
– Bizony, még az éjszaka kivitték szegényt. Itt nem sokat szenvedett…
– De hát mégis, hogyan halt meg ? – kérdem. – A tegnap még beszélt.
— Valami nagyon komoly baja lehetett, mert egyre csak ezt ismételte: „Úgy fáj a lépem, a lépem!…”

Forrás: Bálint Tibor: Nyargaló ihlet. Kriterion, 1988.