Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Emlékkönyv: Domokos Géza hetvenöt éves

(Megjelent 100 számozott példányban. Ez a 17. példány. Tipográfiai terv: Hajdú Áron. Szerkesztette: Kozma Mária. Illusztráció: Márton Árpád. A nyomdai munkálatokat a csíkszeredai Alutus Rt. végezte. Csíkszereda, 2003)

Száz darab egyszerű, mindenfajta cicoma nélküli, szürke könyv, amelyet 75. születésnapjára kapott, majd dedikált a barátainak. Ötven oldal, hét Márton Árpád-illusztráció és kilenc szöveg. De milyen szerzők és milyen, különböző időpontokban írt szövegek találkozása, illő ajándékként annak az író-szerkesztő-kiadó igazgató-közéleti személyiség Domokos Gézának (1928-2007), akinek utolsó lélegzetvételéig élete volt és maradt a könyv és a közösség szolgálata. Mint ahogyan talán ma is alig találni olyan romániai magyar családot, amelynek lakásában ne lenne tartalmilag gazdag, formájában, megjelenésében szépen megmunkált irodalmi, történelmi, zenei, néprajzi vagy más témájú Kriterion-könyv. „Akkor, a hetvenes években, Romániában nem létezett sem magyar egyetem, sem magyar tudós társaság, sem irodalmi szervezet. Egyedül a Kriterion Könyvkiadó, amelynek mindezeket pótolni kellett, vagyis egyszerre kellett lenni egyetemnek, tudós társaságnak és irodalmi központnak.” – írja Pomogáts Béla (1934). „Bizonyosak lehetünk abban, hogy egyéni hangjának mindenkor erőteljes és őszinte közösségi fedezete van, a nevünkben és értünk szól, soha nem saját maga, hanem a köz boldogulásáért” – teszi hozzá Beke György (1927-2007). „Az alkotást, amelyet Kriterionnak nevezünk, akár a festményeket, kissé távolabbról, az időnek megfelelő pontjáról kell megítélni. Meggyőződésem, hogy ekkor derül ki igazán, (…) farkastorkú időben klarinétül szólaltatta meg íróit, költőit, a reménység magyar szellemeit” – fogalmaz még 1994-ben jellegzetes stílusában Sütő András (1927-2006). „A kiadó munkatársai, magyarok, németek, szerbek, zsidók, ukránok, törökök, tatárok érezték, tudták, hogy egy olyan intézményhez tartoznak, amely maradéktalanul felvállalja veszendő vagy fenyegetett nemzeti értékeink átmentésének az ügyét”– emlékezik vissza Dávid Gyula (1928).
De hadd álljak meg itt az idézetekkel, annál is inkább, mert Domokos Géza, miután 1993-ban visszavonult a politikai pályáról, hátralevő éveit emlékköteteinek a megírására fordította. Esély címmel három kötetet írt az RMDSZ-évekről, az Igevárban a Kriterion történetét foglalta össze, az Éveim, útjaim, arcaim című könyvében saját életútjára tekintett vissza, az Apályban pedig 1988-ban vezetett naplójának módosítások nélküli kiadása.
A címben jelzett emlékkönyv nem került kereskedelmi, vagy könyvtári forgalomba, de a többiek igen. Érdemes fellapozni őket nem csupán nekünk, a kortársaknak, hanem még a fiataloknak is, ha egy küzdelmes kor hátterével szeretnének megismerkedni, és elfogadják, hogy nem velük született meg a világ.

Dávid Gyula: A közösségteremtő (részlet az emlékkönyvből)

Ha a Kriterion Könyvkiadó 1989 decembere előtti történetének majdani kutatója minden adatot és háttérinformációt összehord, a teljes anyag és az akkori idők történéseinek ismeretében lehetetlen fel nem tennie a kérdést: mi volt hát ennek a nem mindennapi teljesítménynek a titka? Hogyan lehetett mindazt a diktatúra egyre keményedő szorításában megvalósítani? A feleletet a kérdező – mi, kortársai, munkatársai tanúsíthatjuk – Domokos Géza személyiségében találja meg. Ő volt az, aki az 1970 fordulóján nagyon sokfelől érkező csapatot KÖZÖSSÉGGÉ formálta, olyanná, amelyet – nyelvi sokfélesége ellenére – összekapcsolt saját fenyegetett, vagy már a végpusztulás határára ért nemzetisége kultúrájának szolgálata. Magyarok, németek, szerbek, zsidók, ukránok, törökök, tatárok (a kis nemzetiségek közül sokan a kiadónak csak alkalmi munkatársai) érezték, tudták, hogy egy olyan intézményhez tartoznak, amely maradéktalanul felvállalja veszendő vagy fenyegetett nemzeti értékeik átmentésének ügyét.
Domokos Géza számára ugyanis a kiadón belüli többségi, magyar értékek mellett egyformán fontos volt a többieké is. Én azt hiszem, hogy erről Bukarestben dolgozó munkatársaim talán sokkal többet mondhatnának. A KÖZÖSSÉG azonban nemcsak a kiadóhoz tartozókat jelentette, hanem a szerzők és az olvasók sokkalta népesebb táborát. Az említett értékfelvállaló szellem ugyanis kisugárzott a kiadóból az egyes nemzetiségi közösségek egészére. A kiadó igazgatójaként, és a Kommunista Párt Központi Bizottsági póttagságának súlyával tudott és mert verekedni a „felettes” hatóságok exponenseivel, s azok nemegyszer hajoltak meg talán nem is érvei, hanem a pozíció előtt, amellyel fellépett. Legutóbb megjelent önéletrajzi könyvéből tudtam meg, hogy diák korában boxolt is. És ekkor értettem meg, honnan van benne az a szívós kitartás az effajta ügyek elintézésében.
Az ővele együtt töltött több, mint két évtized alatt megtanultam, hogy az igaz ügy melletti kitartás visszavonulásra kényszerítheti az ellenfelet, hogy a küzdelemben a nyers erőnél nagyobb az ügyed igazába vetett hit.
Úgy volt egy közösség első embere, hogy soha nem éreztük fensőbbségét. Kiadói ügyek mérlegelésében egyenrangú partnerei lettünk, s a szakmai érveket meghallgatta, adott esetekben verekedni is tudott a birtokukban. Mi pedig „kifelé” az ő fegyvertényei által voltunk erősebbek.
Mindez a múlthoz tartozik már, közel másfél évtized óta.
Domokos Gézában is felszabadult a megtett út tanulságként való megidézésének belső indíttatása...

(Kolozsvár, 2003. május 3.)