Ahol mi laktunk, nem volt promenád,
Kertünk fölé a temető sötétlett…
Borostyánsürűn, kőrisfátylon át
Néhány kikezdett kriptahomlok kétlett.
Kék íriszek közt, zengő méhezajban
Örökzölddel setét sírok során,
Ott játszadoztam későn vagy korán
A kert felett, a fűbefult hegyaljban.

Ismertem minden dombot és keresztet
Faragott fejfát, ormos oszlopot.
Tudtam, a kőhalálfej hol ijeszthet,
Ha alkony jött s rá tűzlepelt lopott.
Egy márványlaptól – mélyen volt bedőlve
Két vasperec rajt’, rozsdamart sötét –
Ó, féltem, mintha ajtó vón a földbe,
S találgattam titkon történetét.

Mikor a nap, mint óriási kanna,
A földre gyémántzáport öntözött,
Surrantam, mintha gyenge gyík suhanna
Virágos, arcigérő fű között.
A márványajtót úgy el-elcsudáltam,
Míg ujjam írásán betűzve járt…
A kőn se év, se név, csak ennyi állt:
„Amit kerestem, azt sohsem találtam.”

Nem tudta senki már, kié a kő,
Virág se, könny se áldozott felette.
Nem tudták azt se, férfi volt-e, nő,
Ki földi ajtajára ezt verette,
Nem tudta senki, mit jelent a szó,
Nem is próbálta, hogy nyitját találja, –
És útrakeltem, lettem bujdosó
És nem gondoltam többet én se rája.

…Húsz év után: Halk őszi alkonyat.
Fejem fölött tovanyilalló fecskék.
Fák halántékán őszült lombfonat,
Elnyúló árnyak szövik már az estét.
A kőhalálfej izzó glóriában.
Én Istenem, ha félnék tőle még!
… Van nála rosszabb, szívem tudja rég,
Köszöntöm némán, meg se ing a lábam,

Tovább. Fejem csendben szegül a földre,
Járatlan fűtenger borul alám.
Egyszerre – elmohulva rozsdazöldbe,
Rámnéz az elfelejtett kőtalány.
Ó nem talány… bús értelemre váltan
Szívemre döbbenetként rávirrad,
Hogy jó lesz nékem is e sirirat:
– Amit kerestem, azt sohsem találtam. –

* 130 éve (1889. február 5.) született, 70 éve (1949. február 20.) hunyt el R. Berde Mária.