Amikor átléptük a magyar–román határt, heten ültünk a vonatfülkében. Ez a szám máris sejteti, hogy mindannyian magyarok voltunk. Helyesbítek: székely-magyarok. Hazafelé, menetirányba két csíkmadarasi hölgy ült mellettem, az anyós és a meny, akik meglepetésemre sokkal kevesebbet beszéltek, mint ahogy azt a gyengébb nemnél törvényszerűnek hittem. Valószínű, ez a rendhagyó természeti jelenség a férfitöbbség hatása alatt öltött átmeneti, homályos formát, ugyanis velem szemben négy, a kelleténél jobb kedvű férfi úgy kínálgatta, biztatta egymást üvegeik tartalmának kóstolgatására, mintha arra különösebb szükség lett volna. Ez a kedveskedés egy megkülönböztető, barátságos székely szokás, amit más erdélyi népek ingyen átvettek, köszönet nélkül kölcsönöztek tőlünk. Az egyik, akit fiatalabb koromból magam korabeli tollforgatóként ismertem, ugyancsak Kolozsvárra utazott, épp haza, amit csak nagy nehezen sikerült kibogoznom erősen homályos beszédéből. A bemutatkozáskor nagyon elfelejtette a köszönést, ami miatt nem kellett háborognom, mert ketten vezették, két huszonöt-harminc év körüli fiatalember, akik Laci bácsinak becézték, és búcsúzáskor két üveg bort koccintottak a lába mellé, ha netán megszomjazna, hadd legyen cimboratoborzó innivalója. A szempillája nagyon nehéz lehetett, teljes csődbejutás előtti redőnyzárást jelzett. A szeme színét csak fekvő állapotból tudtam volna meglesni, de ilyen áldozatvállalást még egy Nobel-díjas író sem érdemelne meg, már csak azért sem, mert a bornak nevezett hamisított szőlőléből a padlónak is adott néhány kortyot – ismételten bizonyítva vonzó jószívűségét –, ami miatt a cipőm talpa, ahányszor megpihentettem egyik vagy másik rövid kitartású lábam, hangosan tiltakozott a szokatlan ragasztó ellen. Az is lehet, hogy valamilyen székely sunyiság áldozata voltam, mert hiába mondta kolozsvárinak magát, ő is, akárcsak mi, a Székelyföldről származott, és lehet, hogy az alvása is csak álca vagy egy óvatos nemzetiségi helyzetfölmérés volt, azaz tudni akarta, hogy lehet-e velünk megértően, bensőségesen beszélni. Egyelőre minden jel arra utalt, hogy aludni akar, vagy már alszik is, miközben a mellette ülő berecki atyafi úgy mutatkozott be, minden kérdezősködés nélkül, mint egy igazi jó keresztény, aki fölemelő, emberséges beszédével traktált bennünket. A mindegyre visszatérő miért kérdése, akár egy refrén, keretet adott az amúgy is összefüggő gondolatot boncolgató előadásának. „Miért nem élünk legalább úgy, mint a magyarországiak? Mert itt többet lopnak, csalnak, több az ingyenélő. Csak egy hónapra kellene nekem adják az ország vezetését. Megmutatnám, hogy itt is lehet jobban élni. De nem ilyen vezetőkkel!” Ennek a gondolatnak a variációja mindegyre visszatért. A magyar, valamint a világtörténelemből, a jelenkori politikából és irodalomból, nem utolsósorban a Bibliából jóval több ismeretet halmozott föl, mint az eddigi találkozásaim során megismert falusi mesteremberek. Boldog voltam, kacagott a lelkem, amikor megtudtam, hogy kőműves és nem is akármilyen kőműves.
– Elvégre, aki Gábor Áron szülőfalujából származik, nem lehet méltatlan utód – dicsekedett bennem a büszkeség.
Nem tudtam, hogy ilyen büszkeség is létezik. Büszke voltam az irigylésre méltó, példaképként bemutatkozó kőművesmester jellemére. Az is lehet, hogy valamivel magasabb polcra helyeztem az általunk is helybehagyott értékelései miatt, mint amennyit megérdemelt, de az apai titulus, hiszen a fia és a fia barátja, azaz a munkatársai ültek mellette, tehát tekintélyt kellett adnia saját személyének. Szünetet csak akkor tartott, amikor a fia és munkatársa visszaadta a vodkásüveget, amiből elég mértékletesen kortyolgatott, tehát egyáltalán nem állíthatom, hogy elvesztette volna a józan eszét, csupán a beszéd hevességén érződött egy kis alkoholhatás, de az is lehetséges, hogy az indulatos vérmérséklete is hevítette. Máskülönben a nagy kortyszünetek és az üveg szűkkeblűsége szintén mértéktartásról árulkodott. Az asszonykák jóformán szóhoz se jutottak. A mi előadónk először a könyvégetők történetéből, a hitleri korszak és a román nemzetiszocializmus sajnálatos könyvpusztításairól beszélt, majd áttért az alexandriai könyvtár megsemmisítésének fölidézésére, aztán Julius Caesar felelősségét firtatta. Ekkor az írógyanús személy lekicsinylőén szólt közbe.
– Caesar? Az nem volt író – jelentette ki megvetően, és ráadásul a legyintésével is nyomatékosította szavait.
– Micsoda barbárság! Felelős a könyvtár fölgyújtásáért. Megmenthette volna. Micsoda értékek pusztultak el! – sajnálkozott a kőművesmester.
Nem tudtam magamban tartani az ellenvetést. Utazótársaim Caesar-ellenessége felháborító volt. Sohasem gondoltam arra, hogy valamikor Caesart is meg kell védenem. Egyébként közömbös voltam vele szemben, nem okoztak kései fájdalmat a galliai csatái és polgárháborúja, pedig rengeteg emberáldozatot követeltek. Valóban, nem a szépírók, hanem a kiváló történészek, szónokok és hadvezérek között tartjuk számon.
– Háború volt. Caesar nagyra értékelte a kultúrát, és a könyvtárat is féltette. Életét kockáztatta egyetlen papirusztekercsért, melyet – a folyón átúszva, egyik kezében tartva – az alexandriai könyvtárból mentett ki, miközben az ellenséges fegyverek bármelyik pillanatban halálra sebezhették volna. Tud-e még ilyen áldozatvállalásról? – fitogtattam történelmi ismereteimet.
A látszólag meggyőző hozzászólás után elnémultak a vádaskodók. A román vámhatárhoz, Biharkereszteshez értünk. Egy jóképű, nagyszájú fiatal vámos hölgy nyitotta ki a fülkénk ajtaját két harminc év körüli vámos tiszt társaságában. A berecki fiatalemberek útlevelét magukhoz vették a vámosok, valamit motyogtak egymás között, majd kihívták az igazolványtulajdonosokat. A szomszéd üres fülkébe tessékelték őket. Néhány perc elteltével dühösen, de fegyelmezett indulattal tért vissza egyikük, pénzt, kétezer forintot kért az édesapjától, mert megbüntették, ugyanis egy hónapi magyarországi tartózkodás után nem tért vissza Romániába, Szlovákiába ment, amit a magyar vámosok elismertek, a románok pedig büntethető törvénysértésnek minősítettek.
– Kérjen számlát, ha megbüntetik! – figyelmeztettem a fiatalembert.
Nemsokára mindketten visszatértek.
– Kért-e számlát? – kíváncsiskodtam.
– Nem, mert arra gondoltam, hogy még rosszabbul járok.
– És mennyivel büntették meg, azaz mennyit vettek el, mert ez zsarolás, lopás.
– Tőlem kétezret, Pistától négyezret, mert feleselt.
– Ide figyeljenek, a rendőrség ingyen hívható mobiltelefonon, tessék, odaadom, szóljanak be, amíg itt állunk, és tanúk lehetünk.
– Nem érdemes, még nagyobb bajt csinálhatunk magunknak.
– Akkor a kárral maradnak, nekik pedig lesz – átváltva – hatszázezer lej zsebpénzük, és biztos, hogy nem maguk az első és utolsó kifosztottak a mai napon.
– Tolvajok, le kellene lőni őket – nyilatkozott az édesapa. Erre a szélsőséges kijelentésre a kolozsvári utas egy nagy kortyot húzott a borosüvegből, majd határozottan közbeszólt:
– Nern kell lelőni őket.
– De le kell lőni őket – erősítette még nyomatékosabban az édesapa.
– Nem kell lelőni őket – ismételte a kolozsvári.
– Mit lehet tenni az ilyen emberekkel? Le kell lőni őket!
– Meg kell büntetni, de nem kell lelőni őket, mert akkor ebben az országban rengeteg embert kellene lelőni. Nem illik a XX. századhoz a kivégzés – nyilatkoztam én is az elsajátított humanizmus szellemében.
– Nem lehet ebben az országban másképp rendet teremteni, csak ha lelövik az ilyeneket – ismételgette kitartóan az édesapa.
És ez a párbeszéd lényegében Kolozsvárig folytatódott, és nem lehetett meggyőzni azt az értelmes berecki embert, aki magyar területen még annyi humanizmusról árulkodott, hogy az csodálnivaló volt, és Romániában már meg akart győzni bennünket arról is, hogy ő még a tyúktolvajokat is kivégezné, mint ahogy azt Szent László korában tették.
Kolozsvár előtt a velem szemben ülő borkedvelő megjegyezte:
– Ne beszéljen olyan hangosan, mert ez már fasizmus.
– Ne sértegessen az úr, mert nem esik jól nekem.
Majd egy rövidke hallgatás után ismét megszólalt. Ezúttal hozzám beszélt.
59
– Szerintem azért mégis falhoz kéne, hogy állítsák az ilyen embereket. Pakk, pakk, pakk… Ki végeztetném őket minden ítélethozatal nélkül. Magának mi a véleménye?
– Tudja, én még az állatokat is sajnálom. Aztán eleget gyérítnek a háborúk, a betegségek. Ezek az emberek hasznos munkát végezhetnek bizonyos, jól átgondolt, szervezett körülmények között. Némelyek talán meg is javulnának.
A válaszom már nem kapott újabb replikát. A leszállás előtti készülődéssel foglalatoskodtak a szemben ülő férfiak, akik közül hárman – az írógyanús férfit leszámítva – a kolozsvári magyar konzulátusra igyekeztek. Jó utat és jó meleget kívánva, amire már égető szükségünk lett volna, elindultak a vagon ajtaja felé. A félig ilyen, félig olyan embertársunk, aki utolsóként lépett ki a vagonfülkéből, visszafordult és újra köszönt, de olyan meleg hangon, hogy az már szeretnivaló volt.
– Az isten áldja meg magukat!
Majd kedves és kerek mosolyát újra felvillantotta, de rögtön el is rontotta:
– Azért én mégis lelövetném őket.
Később azon csodálkoztam, hogy egy ilyen mosolygós, kedves arc hogyan is párosulhat ilyen koromfekete gondolatokkal. Istenem, milyen bonyolult világ lehet egy ember természete! Hát akkor azé a sok milliárdé?
Micsoda bonyolult vonatfülke ez a világ!

Forrás: Komán János: A fogasra akasztott gyermek. Történetek. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2017.