Olyan szívesen írnám azt: de nem halt meg! Itt él mindannyiunk emlékezetében, emlékképeinkben, a ránk gyakorolt hatásában, az általa rendezett előadásokban, színészek alakításában, mindabban, amit velünk közölt és annyiunkhoz eljuttatott, amiket megszerettetett velünk, megértetett, bemutatott… pedig nem ismert minket személyesen, csak tudta, ugyanabból a szövetből vagyunk…
Nagy mágus volt, alacsony testben, amit a rossznyelvek s a tudomány már évtizedekkel ezelőtt halálraítéltek, de ő túlélte a jóslatokat – és bebizonyította nekünk, hogy az ember addig él, amíg csak lehet…
Mindig szíven üt egy ismerős halála. De ha színházi, akkor egyre közelebb legsebezhetőbb részeimhez. Az övé is gyomorszájon ütött. Soha nem beszélgettem vele, nem ismertem személyesen, csak pár rendezését láttam, amelyek közül az Ősvigasztalással egy életre bepecsételte magát „legkiválóbb színházi emlékeimbe”.
Azt hiszem, sokan szerették és emlékeznek jó szívvel rá. Friss szellemmel, élénk-éber figyelemmel bírt idős korában is. Kollégám, Orbán Karcsi mindig elragadtatással emlegeti azokat a látogatásokat, amelyeket náluk ejtett. Beszélgetéseik üdítőek, frissek, szívderítőek voltak.
Én egy megszületésekor nem közölt Ősvigasztalás-méltatással próbálok megemlékezni róla. Az előadással nagyon gazdag, jó lelkületű és kitűnő rendező-embert ismertem meg.

*
Tamási Ősvigasztalása a nagyváradi magyar színház előadásában, Szabó József rendezésében

„Felismerni azt a hangot, mely egy egész közösségé, kimondani, elénekelni, láthatóvá tenni, fölmutatni a gyökereinket jelentő ős-magunk, előre mutatva jelenkori magunkon át a remélt-kívánt jövőbelire, megteremteni az összefüggést múlt, jelen s lehetséges jövő között – egyszóval összegezni egy élet, egy emberöltő, egy nép történelme, az emberiség története fölötti gondolatainkat, érzéseinket, és ezt úgy, hogy senki sem érzi tanításnak, hanem tanulságnak a látottakat, elhangzottakat – nagy erény. A szerzővel társgondolkozni, társszerzői rangra emelni a rendezést, a szerző rangjával egyenértékű, egyenrangú előadást alkotni, földúsítva az eredeti gondolatot, eljuttatni százezrekhez, akiknek szívében nem futó kaland az előadás, hanem nagy, az igazi találkozás élményét szerzi, amikor a közönség felállva tapsolja meg az előadást, megtisztelve szerzőt, rendezőt, színészt és önmagát is ezzel, amikor az előadás üzenete eggyé forr a közönség vágyával és így gyűrűzik tovább –, mikor a színpadra állított mű és a néző lelkében épülő előadás tökéletesen egybeilleszkedik, akkor robban a taps, robbanhat a lélek, a katarzis elementáris, elsöprő és teremtő erejű. Ilyenkor egy emberként aggódik, gondolkozik, érez felelősséget a nézősereg, ilyenkor faragják a lelkünk csodaszépre, keményre és életesre, ekkor találkozunk mi is legszebb, legjobb énünkkel. A nézőtéren ülő színész pedig büszke arra, hogy ő is színész, és arra gondol, ezért érdemes élni, játszani vagy a kispadon várakozni, ezért érdemes megszületni, tanulni, gyötrődni, tépelődni, dolgozni, igazat mondani, vállalva a kisszerű békétlenkedők gyűlölködő dühét, megvető szájtépéseit is elviselni, ezért a lelki megtisztulásért érdemes abba nem hagyni, mert a küzdelem végül minket igazol, bennünket nemesít, mert nekünk, értünk szól-jajong a dal és egymásra találunk.
A nagyváradi színház Tamási Áron Ősvigasztalás című előadásának köszönhetők e sorok. Szabó József rendezőnek, társszerzőnek, aki a Szűzmáriás királyfi című regényt is felhasználva, egytömbű, nemes, veretes előadással ajándékozta, áldhatta-verhette meg a közönséget. Ő volt az, aki megálmodta e két mű egybeötvözése révén megszületendő harmadikat, amivel itt és most, igazán nekünk, hozzánk szólót alkotott. A székelység ősi, pogány múltjához kapcsolódó motívumokat tágabb összefüggésrendszerbe gondolva, a mindenkori nemzetiségek sorsproblémájává emelte. Kispál Jula nem csak a székelységért átkozódik-sír, Csorja Ádám sem csupán a székelységéhez ragaszkodik, hanem az EMBER MINDENKORI MÉLTÓSÁGÁHOZ, SZABADSÁGÁHOZ, ahhoz, hogy emberként bánjanak vele, a törvényt rá szabják. Amikor az életet kormányzó elvek, erők meggyengülnek, az erkölcsi normák bizonytalanokká válnak, amikor dadogva, pirulva ejtünk szót a jóról, szépről, amikor fogalmaink zavarossá válnak – ilyen erős, világító erejű előadásokra van szükség, hogy figyelmünket valódi értékek felé fordítsa.
Tamási Amerikában írta ezt a művét, és azon kívül, hogy 1924-ben elküldte a kolozsvári magyar színház pályázatára, soha nem emlegette, értékelte. Ennek ellenére úgy érezzük, nagyon kedves lehetett szívének, azért is, mert fiatalon és idegenben, annyi forrósággal írta, népe sorsáért való aggódásban, példát mutatva minden kis népnek hűségből, népi, nemzeti önismeretből.
A színészek igaz odaadással, hittel élték, játszották az előadást. Miske László markáns, gránitból faragott Csorja Ádámja, Török István érző, minden idegszálával becsületesen élő-gondolkodó Botár Mártona, Fábián Enikő nagy tragikai mélységeket felmutató, érzékeny-tehetséges, és őszinte Kispál Julája, Hajdú Géza ízes, magyaros Albert Zsigája, Fekete Károly kifejező eszközeiben bátor, jól megkomponált Gálfi Bencéje, Varga Vilmos jó érzékkel és ízléssel ábrázolt jellemtelen Szándék Lajosa, Meleg Vilmos időtlen, tiszta Csorja Ambrusa – mind egy nagylélegzetű előadás nagylélegzetű alakításai. Külön ki kell emelnünk Török Istvánt, Miske Lászlót és Fábián Enikőt, akik végig, töretlen hittel és teljes azonosulással játszottak végig – mindhárman külön-külön felforrósítva az előadást, kezükben tartva a közönség lelkét, amivel egy pillanatig sem éltek vissza. Szép példája ez annak, hogy színházat csakis teljes átéléssel, őszinte hittel, egy pillanatnyi kiesés nélkül lehet csak igazán jól játszani.
Nagyvárad újból bizonyított amellett, hogy nagy feladatokra érett, jól felkészült társulat, aki kiemelkedő produkciókkal tudja megajándékozni az ország közönségét. Nagyszerű példa ez az előadás arra is, hogy a jó ügy magához emeli-nemesíti a művészt.”

Nászta Katalin írása, születésekor fiókban maradt, mert a hivatalos trend nem engedélyezett egynél több cikket ugyanarról az előadásról – annak idején, 1982 tavaszán…)