A rablót az utcán fogták el: egyik lábával beszorult két parkoló kiskocsi közé, ennyi elég is volt. A közelben közlekedési jelzőlámpa volt. Ketten szorosan belekaroltak és ddavitték a szolgálatos milicista fülkéjéhez. Fiatal, rövidre nyírt hajú, benőtt homlokú ember volt, a fejéhez képest kissé széles váltakkal. A milicista, miután telefonált, átadta helyét a rablónak.
– Jól futott, pihenje ki magát – mondta s az ajtót maga mögött becsukva kiállt a lépcsőre.
A fülkét, amely a járda és a virágágyások közöti állt, hamarosan körülvették. Mindenki látni akart egy rablót. Az ablakon keresztül csak kicsi feje és széles válla látszott. De rablóból ennyi is majdnem elég. Amikor már nagyon sokan voltak s egyesek föl próbáltak mászni a kabin oldalára, hogy lássák, teste mégis hogyan folytatódik vállától lefelé, a rabló megkocogtatta az ablakot, hogy figyeljen rá a milicista. Mi baj van?
A rabló valami foltos, elsárgult papirost húzott elő a zsebéből.
– .Né — mondta. – Dönci nem normális.
– Tegye csak el jól – mondta a milicista kissé elmosolyodva. – Majd odabenn. Ott majd megmutatja.
A milicista körül sokan tolongtak. Mesélték, hogy ez az ember, itt a fülkében, egyszerűen kicsavarta a táskát a nő kezéből és elrohant. De elég, ha az ember ránéz az arcára.
– Ha az ember jól megnéz egy arcot, abból sok minden kiderül – mondta egy férfi. – Igaz?
– Nem tudom – mondta a milicista.
– Az a homlok, azok az elálló fülek. Tulajdonképpen el kellett volna egyszer alaposan látni a baját.
– Még nem késő – mondta egy másik.
– De késő – mondta a milicista.
– Tudja – folytatta az előbbi férfi –, az emberben ilyenkor…
– Nem tudom – mondta a milicista.
A rabló megkocogtatta az ablakot.
– Mi baj? – fordult oda a milicista.
– Mit mind mondanak? Mit akarnak?
– Nem akarnak semmit. Üljön nyugodtan.
– Jó lesz megnézni ezt a pofát – mondta valaki. – Látott már ilyen füleket?
– Én a maga helyében, ahogy megfogom, elintézem, hogy megemlegeti.
– Intézzük el, az anyja istenit neki.
A rabló kinyúlt az ajtón és megérintette a milicista karját:
– Mit akarnak?
– Üljön csak nyugton, a kis … – A milicista becuzkta a fülkeajtót. – Tessék csak szépen lelépni a lépcsőről. Tessék szépen a járdán továbbmenni.
Előkerült a károsult is, az a bizonyos asszony.
– Ó, a táskámat.
A milicista odaintette.
– Nézzen be az ablakon.
– Az az. Kérem szépen ide.
– Na várjon. – A milicista megnyitotta egy kicsit az ajtót, a rabló összerezzent, amikor megérintették. – Csak a táskát – mondta a milicista.
– Ó, istenem – mondta az asszony.
– Még ne menjen el – mondta a milicista, amikor odaadta a táskát.
– De hát dolgom van.
– Akkor vissza kell kérnem a táskát.
– Legalább vagy kettőt adhattam volna neki – mondta megint a férfi, aki az előbb a milicistával próbált beszélgetni. – Megcibálhattam volna egy kicsit.
– Nem mindig kapcsol az ember, mi? – nevetett egy másik. – Nem mindig jut az ember eszébe, hogy most cibálhatna egyet.
A milicista közben a rablót nézegette. Aztán rést nyitott az ajtón.
– Mitől ilyen rövid a haja, Dönci?
– Tetszik tudni. A múltkor.
– Ja. Nem mondtam semmit.
A milicista visszafordult, és háttal az ajtót támasztva állt. Észrevette, hogy a kocsi, amire várt, most bekanyarodik a sarkon.
– Csináljanak egy kis helyet – mondta, aztán benyitott a fülkébe.
– Mit mind mondanak? – kérdezte suttogva a rabló. A milicista visszasuttogott:
– Nem mondanak semmit. Maradjon még ülve egy kicsit, Dönci.
Két milicista szállt ki a kocsiból és a kabin felé közeledett. A rabló is megpillantotta őket és felállt.
– Most jöjjön – mondta a szolgálatos milicista. Bár már indulnia kellett volna, a rabló a milicista mellett állt, és úgy nézett a szemébe, mint egy gyermek.
– Jöjjön maga is velem – kérte.
– Nem tudok – mondta a milicista csendesen.
– Igazán jöjjön velem.
– Most nem tudok – mondta a milicista. – Majd máskor.

Forrás: Bodor Ádám: Plusz-mínusz egy nap. Kriterion, Bukarest, 1974