Befalazott arcokba mosolyog.
Azokért szól, kik szót sem érdemelnek.
Irgalmas zsoltárokat énekel
azoknak, akik sosem énekelnek.

Kiszáradt lelkek holt sivatagát
öntözi könnyei meleg esője.
Siratja, hogy ott volt belül a mag,
és mégis csak pusztulás lett belőle.

Gyógyítja a megtört szívűeket,
de jobban szánja a szívet törőket,
hisz a szenvedőt sokan vigasztalják,
de tettükért ki vigasztalja őket?

Szemének forró, tiszta sugarán át
a kihűlt arcokat simítja fénnyel.
Mindegy, hogy napszemüveget vesznek magukra,
mégis ott fürdenek a melegében.

S míg mi lihegve bosszúért kiáltunk,
Ő nézi csak, hogy mennyire nem értjük.
Majd szelíden hagyja, hogy szíven szúrják,
aztán harmadnapon feltámad értük.