ősz van rothad a levél

mit a fagy
megkímél az új tavasznak,
belőle lesznek új tüzek
apró tüzek egy ravatalnak

kesernyés füstjével e rothadék
mégis nagy szent tüzekre ébreszt
ősi tüzek maró illata
izen velük egy remete népnek:

– elhagytad a füves óhazát
eljöttél csillagszekéren
fényes tavaszi éjszakák
válj csillaggá fenn az égen

– visszatérnünk
nem lehet
mi már meghaltunk egyszer
pogányok voltunk s pogány
a gyászunk:
tavaszi tüzekkel
ki el kellett rothadjon elrohadt
nincsen közöttünk gyáva
vállaljuk az új tavaszt
nem foszlunk hiába

maradunk
s élünk-égünk száraz sercegéssel
visszatérnünk már nem lehet
üzenjük a tavaszi széllel
ki szőke füstünkkel
óvja az új rügyet
maradunk
hullunk
elrothadunk
és újra felszívnak a füvek a fák
visszatérnünk már nem lehet
nekünk ez a hazánk

(néha mégis szőke füstben
csillagokig visz a szél
ott halljuk még hogy jövőnkről
múltunk miképpen beszél)