Legyünk barátok, mondanám Konrád Györgynek,
nyújtanám kezem kézfogásra,
hiszen olyan jól ismerem, mióta
a Látogató hozzám is eljött,
no nem magától, nem is véletlenül,
Harangi Éva küldte, nyilván ő is barátjának
érzi kágyét, ugyanúgy, ahogy én.
Legyünk barátok, én Gyurinak foglak szólítani,
apám is Gyurka, György, s egyik gyerekkori pajtásom
szintén Georgiosz.
Szóval, kedves Gyuri, akkor kezdtelek megszeretni,
amikor olyasmikre nyitottad fel szemem, mik
ősidők óta szunnyadtak bennem is. Én mindig
arra vágytam, hogy körülöttem
az emberek boldogok legyenek,
s ezáltal én is jólérezhessem magam
a bőrömben és a világban.
Gyermekkoromban Krisztusokat reméltem,
akiknek nem kell áldozatul keresztre feszülniük,
miközben az emberek ujjal mutogatnak
egymásra: te ölted meg őt.
Reméltem, hogy a háborúk megszűnnek,
és elhittem, hogy a szocializmus, amit építünk,
meghozza mindannyiunknak a békét.
Azt is mondhatnám, boldog gyermekkorom volt,
a Mári cigánynak anyám mindig adott ezt-azt,
és nem csúfoltuk a púposokat sem.
Erdélyben egyébként akkortájt
könnyebb volt boldognak lenni.
Nagy, füves udvaron játszottunk, mind az ottlakók,
egy színtiszta román család két gyermeke,
Kálló Ida cigány szülőktől, s egy szász legényke,
Löffler Vili, de az is lehet, zsidó volt, nem tudom,
ővele bújtam kislánykoromban a kamrába be,
megszemlélni egymás másságát, lehettünk
öt vagy hatévesek. Hej, de kacagtunk magunkon
húsz évvel később, mikor egyszer összetalálkoztunk,
bizony még bele is pirultunk mindketten
e hajdanvolt játszadozás emlékébe,
a szégyen pírja úgy lángolt arcomon, mintha
éppen most kaptak volna rajta valami csintalanságon,
pedig tudom jól, megesett ilyesmi mással is.
Legjobb barátom, Száva Péter örmény fiú volt
mindkét ágon. Elmagyarosodtak régen,
de azért számon tartották magukról.
Hetedik osztályban a hátam mögött
egy zsögödi székely fiú ült, nagy melák
s buta nagyon, de szép, mint egy angyal,
és jámbor, jó gyerek, mindenki szerette.
Na meg Oprea Aurél, apja román, anyja
magyar vagy székely. Ő tudta jól mindkét
szülője nyelvét, de anyja anyanyelvén
dajkálta és iskolába is magyarba adta.
Mellettem Tőkés Mari ült. Ő volt a
legszegényebb az osztályban s a legszebb,
törékeny, vékony, finomarcú lány,
talán elnyűtt anyja lehetett ilyen, még mielőtt
nyolc gyermekét a világra hozta, de lehet,
hogy szépségét már Auschwitzban elvették tőle.
Szóval csak azt akartam mondani, hogy boldog
gyermekkorom volt, sok más gyermekkel
együtt, kikkel igen hasonlók voltunk, ha másban
nem, hát abban mindenképpen, hogy
megtanultuk egymás másságát tűrni,
s nemcsak tűrtük, de természetes is volt.
És akkor egyszer, már Magyarországon,
valaki megírja a Látogatót!
Emlékszel, Gyuri, egy helyen azt mondod
arról a nyomorult, hülye kisgyerekről,
hogy mért ne élne, hiszen vélhetően
neki se rosszabb élnie, mint másnak.
Mint amikor hályog hull le a szemről,
egyszerre látni kezdtem!
Kerestelek utána sokáig, mindent elolvastam,
amit írtál és hozzám eljutott. Még Moszkvába is
külkereskedő ismerősök kágyénak legújabb
könyveit hordták, tudták, jobban fogok örülni,
mint a gyümölcsnek, kellett pedig az is.
Kinyújtom kezem, nézegetem, hogy futnak
tenyeremben az árkok, s úgy érzem, a te
tenyered is megismerném, pedig
nem láttalak szemtől-szembe soha.
Az idő tengerének partján sétálgatunk
vagy rohanunk nagyon, mindegy.
Te már eljutottál másokhoz s hozzám.
Most én is szeretnélek megérinteni
kinyújtott tenyeremet tenyeredbe simítani
csak így, barátként, emberül.

1990