Ő volt az a matróz, aki észrevette az árbockosárból – amire már epedve, türelmetlenül vártak –, s kiáltotta: – Föld! Föld!…
– Hogy ujjongtak akkor a többiek odalenn a fedélzeten! Még a kapitány is! Térdre vetették magukat, s imádkoztak; tikkadtan, püffedt nyelvvel, rekedten suttogták a hálát. Ő meg örömkönnyeivel küszködve és dagadó kebellel mindegyre csak kiáltozta: – Föld! Föld!…
– Még akkor sem szűnt szájáról a kiáltás, amikor partot értek, noha hangja beleveszett a rettentő zsivajba. – Föld! – rikoltozta egyre; de már senki sem ügyelt rá, pedig odakinn, a nyílt vízen, a várakozás nehéz óráiban mennyire az övé volt a dicsőség! Mégsem fékezhette magát, járt-kelt közöttük : – Föld, föld!… – nyögte hangjavesztetten. – Föld, föld!… – Nem fogta fel, hogy lelkendezése immár hiábavaló. – Ugye, látod, pajtás, föld! Bizony megláttam én mindjárt az árbockosárból, a szemem, akár a sas szeme, úgy ám !… – De elmentek mellette, vagy még inkább: félretaszigálták az útból; el voltak foglalva a kikötés utáni munkákkal: ládákat, hordókat, fegyvereket cipeltek a partra, láncot csörgettek, cölöpöket vertek a fövénybe, tüzet gyújtottak, nyárson forgatták a sebtiben elejtett vad húsát, és nagyokat kortyoltak a rumból. De ő még meg-megszólítgatta társait; talán dicséretet várt? Mit akart? Utóbb aztán maga is azt hitte, meghibbant a boldogságtól, a dicsőségtől. Nem tudott betelni vele. Azt gondolta talán, hogy övé az érdem? Hiszen a hajó mindenképpen partot ért volna, ha ő nem látja is meg a földnyelvet. Alighanem így okoskodtak a többiek mind, maga a kapitány is. Rosszallóan nézték, hogy egyre csak motyog, motyog bódultan: – Föld… föld! Én láttam meg! Én!… – Már csaknem haraggal szóltak rá, hogy elég legyen ebből! Éjfél felé aztán ő is jobbnak látta feledni az egészet. Elcsöndesedett hát, és beállt a lakmározók tömegébe.

Forrás: Szakonyi Károly: Magányos biciklista. Szépirodalmi, 1983.