Ötévnyi hall­gatás után nagy­regénnyel je­lent­ke­zett Lőrincz György, a szocio­gra­fi­kus érzéke­nységéről is­mert, műve­i­ben az erdélyi ma­gyar társada­lom aktuális problémáival fog­lal­kozó, Székely­ud­var­he­lyen élő író. Ma­gyar sors­regénye* a Tri­a­non gyer­me­ke­i­nek örök hányódását, identitásuk szétszóratását mu­tat­ja be; a han­gu­lat mégsem re­zignált, mert e szétszóratás egyféle ol­va­sat sze­rint meg­sok­szo­rozódást is je­lent­het.

A fősze­replőben a Székelyföldről Nyu­gat-Európába emigrált (vagy­is disszidált, szökött) kis­em­ber fan­tomképét is­mer­hetjük fel. A szerző azt próbálja meg­mu­tat­ni, hogy Csapó András sor­sa nem egye­di, hogy a „kitántorgók” nagyjából ugyan­azt a kálváriát járják végig.
Csapó meggyőződése tehát az, hogy az emigrálás kény­szerét közvet­len vagy közve­tett módon a tri­a­no­ni béke­diktátum idézi elő. Mert Csapó szen­ved úgy általában a kom­mu­niz­mustól is, de főként attól, hogy Romániában ki­sebbségi ma­gyarként csor­bul­nak a jo­gai, hogy „boz­gor­nak” kell len­nie.
Csapó fa­lu­si szülők gyer­me­ke: jól fel­is­mer­hető helyszín a Har­gi­ta me­gyei Kápolnásfa­lu, ezért is van, hogy a Har­gi­ta, mint tájékozódási pont, mint időjárás-je­lentő, már zsen­ge gyer­mek­korától meg­határozó. Ko­lozsvárra kerül gyer­mek­te­len nagybátyjához; a szökés vágya na­gyon korán megfogal­mazódik ben­ne, már 18 éve­sen, a si­ker­te­len egye­te­mi felvételi után, hogy el­kerülje a román ka­to­naságot. El­kapják, meg­ve­rik, megfélemlítik.
A könyv fókuszában Csapó egyéni életútja áll, de részle­tes társa­da­lom­razot ka­punk, a szerzőt szem­mel láthatóan tágabb összefüggésrend­szer­ben érdek­li az (össz) ma­gyarság sor­sa.
A har­ma­dik szökését már tu­da­tos ter­vezés, készülés előzi meg: edz (úszik, sza­lad), s végül kerülő úton, a Dunát átúszva, Ju­go­szlávián jut el Ausztriába. Megjárja a me­nekülttábo­ro­kat, aztán kiköt Bécsben. Kapcsolat­ba kerül néhány ma­gyar emigráns­sal, és rövi­de­sen T-né Macskássy Abigél emigráns grófnő kertészévé és ku­tyasétáltatójává válik.
A segítség sze­re­lem formájában érke­zik: meg­is­mer­ke­dik Hor­gas Esz­ter­rel, aki el­vi­leg bácskai ma­gyar, valójában ma­gya­rul beszélő ju­go­szlávnak tartja magát, számára nincs Újvidék, csak No­viszád. Csapó mégis imádja, például azért is, mert lágyan, szlávo­san ejti a ma­gyar sza­va­kat. A sze­re­lem ir­ra­ci­onális, és áthágja a korláto­kat: Esz­ter rövi­de­sen már afelől érdeklődik, mit kell ten­nie, hogy ma­gyar le­hes­sen, Csapó pe­dig ol­vas­tat­ja vele a ma­gyar klasszi­ku­so­kat.
Aztán megszüle­tik első gyer­mekük, Csapó elvégez egy tar­gon­ca­ke­zelő tan­fo­lya­mot, a mun­ka mel­lett be­irat­ko­zik egye­tem­re, s pár év múlva beindít egy fordítóirodát, ami egy­re si­ke­re­sebbé válik, főleg az emigránsok körében. Igaz, az ajtó fölött eu­ropéer módon ez áll: „And­re­as Capo”. Az önmeg­valósítást tehát ki­pipálhat­ja a Csapó család, félő azon­ban, hogy telje­sen a munkába te­met­kez­nek.
Évek­kel később, a romániai rend­szerváltást követően, 1990 feb­ruárjában egy segélyszállítmányos autóval al­kal­ma van ha­zaláto­gat­ni szülőföldjére. A ha­zatérés némiképp illúziórom­boló: az országban továbbra is szegénység van, Váradtól az út kátyús; Székely­ud­var­hely után, Ho­moródtól pe­dig hiába lesi a Har­gitát, az ködbe rejtőzik előle. Öccse elég nyilvánvalóan tudtára adja: ez immár az ők életük, Csapó András itt már csak vendég le­het. „Va­la­mi végle­ge­sen megválto­zott”, állapítja meg ő rezignáltan. Haza kel­lett térnie ah­hoz, hogy megértse, Bécsben felépített élete kötelékei je­len­tik számára a meg­tartó erőt. Döbben­ten is­me­ri fel tehát, hogy a hiányérzet örök: Bécs fölött min­dig a Har­gitát ke­res­te, most, ha­zaláto­gat­va, a Bécsben ha­gyott családját.
A regény nyel­ve­ze­te plasz­ti­kus, gya­ko­ri­ak a részle­tező leírások, a poéti­kus képek, ugyan­ak­kor elég sok esszéisz­ti­kus, gon­do­la­ti rész van, ezek oly­kor szétfeszítik a cse­lekmény ke­retét. Ez­zel együtt a mű jó ütemű, és szép ívet fut be, ergo fon­tos és jó regény szüle­tett e na­gyon is aktuális je­lenségről: a megélhetési (e)migráció ma is súlyos társa­dal­mi je­lenség a Kárpát-medencében / is. Azt is mond­hatnánk, egy­faj­ta összegzés ez a könyv Lőrincz György számára: mint­ha min­dent el akart vol­na mon­da­ni (narrátora, sze­replői révén), amit nem­zetről, világról, nyelvről, kultúráról gon­dol.

*Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát. Nem­zet­stratégiai Ku­tatóintézet, Bu­da­pest, 2017.

Forrás: eirodalom.ro