Önérzetes nem áll szóba senkivel. Mosolyog a masinába, mindenütt ott van. Sok savanyú pofa között fénnyel lebegő kísértet. Mondható, a kép alapján: milyen ügyesen konzerválta magát, föl sem ismerni, hűha.
Na ja, ki tudja. Manapság annyi minden. És mennyi semmi is.
Ott feszít a sok igazgató, műhelyoktató, fűzfapoéta, hitoktató, lakatosmester, közgazdász, főkönyvelő, nyugdíjpénztári főcsaló, gépkocsiszervíz-tulajdonos, gyógytornász (egykori ifi válogatott focista), lottóbolond, sportújságíró, a filctollak és egyéb szuvenírek közt saját kazettáit árusító daltulajdonos, megannyi tanár, középkáder, annyiféle. A lányokból mind vagy majdnem mind nyanyák, mind vagy majdnem mind rákosok lettek, a fiúk közül az ilyenek már elhurcolkodtak a dohány- és kudarcmentes vadászmezőkre.
Önérzetes semmit mond magáról. Különben sincs már meg az Oszi, elhunytak az egykori tanárok. Kinek mesélnéd el, hogy te vagy a császár, akit percenként koronáznak.
Hogy te már akkor is. És főleg. De nem hagyták. Nem engedték.
De te mégis. Annek ellenére hogy. Mindazonáltal.
Hogy te vagy az igazi Eduardo de Azertis.
Önézetes annyit közöl, hogy mi sem változott, a gyermekek érettek, az unokák növekvőben, az élet megy tovább.
Mint a nyárádmenti kisvonat.
Menet közben lopja vissza mozdonya elé az elorzott síneket.
De nem nevet senki. Nem érthetik, távolra sodorta őket a nagybetűs.
Önérzetestől nem kérnek névaláírást a közös fotóra. Pedig kísérti ám a történelmet, mosolyog, belé a gépbe. A lencse célkeresztjének a közepébe.
Dehát mindenki annyira ismeretlen.
A vendéglő sem ismerős. Csak tegnap jártunk itt, rikkantja a szolgálatos viccmester. Ötévenként kimulatjuk magunkat.
Önérzetes várja, hogy hajlongjanak a pincérek, akik a villanyt sem képesek fölkattintani, pedig csak el kell tekerni egy gombot. Italt nem szolgálnak, pulthoz kell dörgölődzni konyakért.
Egyik sztorizó áfonyasziruppal dúsított szilvapálinkát kínál körbe, gyűszűnyi fémpoharakból.
A flekken rágós, a körítés tavalyi, a savanyúság ízetlen-bűzetlen, a kávé pocsék, a dobrudzsai bor enyhén pocsolyás.
Mit keresek én itt, fordul ki búcsú nélkül Önérzetes.
Ki volt ez? kérdik az ott maradottak.
Névsort olvastunk pedig.
És senki sem emlékszik rá.
Volna poén – hogy eltévesztetted a korosztályodat, az időpontot, az osztálytermet, a vendéglőt.
Önmagadat.
De hogyne. Önérzetes felül az első buszra, és menekül minden elől, ami állítólag az övé.
A fotót négybe szakítja, és kiereszti az ablakon.

Másnap ballagásra hivatalos. Égi fényben úszik a világ, leáll a forgalom, befúl az atomoszféra, megszűnik a város.
Milyen szépek a diákok.
Milyen pompás a hangulat. Magasztos beszéd, felemelő pillanatok.
Önérzetes mondja. Adyt idézi: „Ha élet zengi be az iskolát…”
Hatalmas taps. Ajándékok átadása. Majd a bankett. „Köszönjük, Tanár úr…”
Keresi magát az új fotón.
Csupa-csupa ismerős, kollégák és diákok csokra.
Szívtájéki élet.
Az arcát keresné.
Széttépte valaki.
Nincsen sehol.

1. elekesferi:
   2019. február 22. 19:22

   Az a helyzet, hogy ezzel a finoman szomorú Szívtájéki -írásoddal magad alá temettél egy egész lavinát…

2. Kiss Hajnal:
   2019. június 3. 10:34

   Azért elgondolkodtató, mert valóságos. Bárkivel megtörténhet: az idő termelte felismerhetetlenség a z egyik legnagyobb sértés lehet az önérzeten, ha tudunk és merünk visszapillantani.