Felszisszenések

Útban a diszpenzár felé, vagy jövet onnan, szintén becsengettünk a házakhoz. Egyszer szembejött velem egy hölgy: „Deci tu ești ăla, împuțitule!” Átszaladtam a túlsó oldalra.
Vagy inkább csirka volt, nem diszpenzár. A mai háziorvosi rendelőnek felelt meg, hosszú sorokat álltunk, illetve ültünk taknyosan és köhögve, míg Chețanu vagy Albu doktor nénire vártunk, de később aztán érkezett Handra-Luca Ana is, meg egy másik fiatalabb. És ha kórházba kerültem, hiszen gyakran kerültem beléjük, akkor Avram doktor bácsi várt.
A fogorvos egy hatalmas, kancsi hölgy volt, a Brassaiban kezelt. Barátomat, aki külön bejáratú fogorvoshoz járt (1985-ben!), leteremtette. Nem lóghattál ki a sorból semmilyen módon.
„Még hozzád sem értem!”, mondta kedvesen, amikor felszisszentem. Én persze felszisszenős vagyok, de hát a fájdalomcsillapítók is amolyan kötőtűk voltak, és ő sem a kedvesség lovasszobra. Ahogy fölém hajolt, éreztem, itt én hiába szisszenek.
Azért szisszentem szorgalmasan.
Évekkel később, az unokatestvéreimtől lejövet, berohantunk a sürgősségire a Fürdő utcában, mert fájt a fogam. A fogorvos, szintén hölgy, úgy belédöfött, majd elájultam. „Altă dată nu veni ca la ștrand!”, mordult rám, holott a sürgősségin voltunk, nem a szalagavatón.

(Folytatjuk)

Forrás: Villámvignetták