Mialatt a mosdóban vagyok, gördül be a Hills felől egy ezüstszürke újgenerációs Audi, elcsípi az utolsó szabad parkolóhelyet az Avocado utcában, ahol az oldalsó asztalsor véget ér. Magas, jó testfelépítésű, szőkés férfi lép ki a kocsiból. Megkerüli az autót, és a másik oldalról benyit ismét, és aprópénz után kutat a kávétartóban. Drapp színű baseball sapkát visel, fekete farmert és világoskék framerdzsekit. Amíg a negyeddollárosokat beillesztgeti a parkológépbe, az orrán mutatóujjával lejjebb húzza a napszemüveget, majd csipogás, és elindul az asztalsor mentén a bejárat felé.
– Na aranyom, magának jó napja van – morogja oda az orra alatt Pierre a bőrdzsekis nőnek, aki halkan felsikolt, és remegni kezd:
– Uramisten! Uramisten… Minden filmjét láttam!… Uramisten!
– Hallgasson! – szisszen rá az öreg – még elijeszti itt nekünk! – mintha valami tarka pillangóról folyna a szó.
A legutolsó asztalnál ülő pár mosolyogva int a magas szőkének, amaz visszaint, valami megjegyzést is tesz viszonzásként, de egy elhaladó Harley zaja elnyomja egy pillanatra.
– Uraim! – biccent oda az öregeknek – Örömmel látom, Pete, hogy meggyógyult, remek színben van!
– Ó, nagyon kedves, aranyom! Már ahogy egy magamfajta…
– …És az a kék pulcsi! Maga aztán tudja a dörgést! – csettint a szőke ütemesen hosszakat lépve a sarki bejárati piros ajtó felé.
Pierre a rengeteg hirtelenjött bóktól szóhoz sem jut, a nő viszont annál inkább hajtogatja:
– Uramisten! Minden filmjét! Uramisten!…. – épp csak hogy hallhatóan, mert ha kicsit is hangosabban mondaná, sikoltásnak hallatszana, viszont nem mer hátra sem fordulni, pedig ha megfordulna, a férfi csak egy karnyújtásnyira lenne tőle. Érzi is az illatát, remegni kezd az orrcimpája. Ez mindjárt elájul!
– Hallgasson! – szól rá susogva ezúttal Edmound, Pierre még nem ocsúdott fel a bókok nyomán.
A semmiből valahonnan Gary ugrik elő hosszan „Áááááááá”-zva szélesre tárt karokkal, és a szőkét a még mindig üres tabu asztalok egyikéhez terelgeti, az ajtó jobboldal felől eső részén, a sarkon túl. Miután leült, csak a háta volt látható, az is csak a nőnek, és Edmoundnak. Gary átnyújtja az étlapokat csendes társalgások, kacarászások közepette, majd, mielőtt belépne a piros ajtón a vendéglőbe, még odavillant a bal oldali asztalsorhoz szélesen mosolyogva.
– Nos uraim… – toppantam ki a teraszra még mindig a kezemet törölgetve – mit szólnának egy közös fotóhoz, mielőtt továbbállok?
Senki nem válaszolt, Pierre még mindig elalélva bámult maga elé a bort kortyolgatva, Edmound meg a fejével a nekünk háttal ülő szőke felé intett hangtalanul, a nő nagyot sóhajtott.
– Hát, persze, mondom! – mikor megértettem – Majd megkérünk valakit, készítse el nekünk azt a fotót. A hátizsákomhoz léptem, és előkotorásztam a fényképezőgépemet, mire mindenki felszisszent szinte egyöntetűen. Tudomást nem véve róla léptem oda a tabuasztal egyetlen vendégéhez:
– Majd az urat kérjük meg… – mondtam, mire Edmound széles karmozdulatokkal gesztikulálni kezdett némán, a nő sikolyra formálta ajkait, és arcához kapott, Pierre pedig a fejét fogva oldalra fordult, és a távoli asztalnál ülő párnak valami olyasmit mondott, hogy mindjárt repül a cipő!
– Elnézést, uram, a pillanatnyi zavarkodásért. Megtenné nekünk azt a nagy szívességet, hogy amíg a rendelését kihozza ez a mi drága Garynk, lefotóz bennünket ezekkel az urakkal s a hölggyel?
Mint akit puskából lőttek, csapódott ki az utcára a piros ajtón Gary, mintha egy világkatasztrófát, háborút, atomválságot, de legalábbis tömegverekedést sietne megfékezni a puszta testével.
– Nem! – kiáltotta – Hagyja békén… – nyelt egyet – az urat!
Ekkorra a szőke felállt és értetlenkedve, elkerekedett arccal nézett a kiáltozó pincérre:
– Na de Gary! Én magát ilyen modortalannak még sohasem láttam! Meg vagyok botránkozva a viselkedésén! Kijön ide, és kurjongat, mint valami lóversenyen?… Hát, hol vagyunk?! – halkan beszélt, jól érthetően és kimérten.
– Ó, igen. – bólogattam hevesen. – Én is tapasztaltam, ma mintha kicsit zűrzavaros napja lenne ennek a drága embernek. Nyugodjon le, kedves Gary! – intettem a pincérnek, és elvégeztem a beállításokat a masinán, mielőtt a szőkének átnyújtottam volna.
– Egyik hobbim a fotózás – magyarázza a szőke a kővé dermedt asztaltársaságnak, miközben átveszi a gépet. Még a távoli asztalnál ülő pár is abbahagyta a csevegést, és közelebb költözött egy asztallal, hogy jobban hallják a párbeszédet. Vagy, hogy ők is belekerüljenek az esetleges fotográfiába. Pierre a fejét fogta, és franciául mormogott maga elé. A nő meg egyre csak ismételgette, hogy „Uramisten!”, mígnem Gary és Edmound szinte kórusban rá nem ripakodott:
– Hallgasson!
– Gary… – szörnyűlködtem el – maga egy teljesen új, mondhatni sötét oldaláról mutatkozott most meg nekünk! Hogyan beszélhet ilyen pongyolán, ilyen…férfiatlanul egy hölggyel?
Gary nem reagált a sápítozásokra, hanem mellém lépett, megragadta a karomat, és odasziszegte, hogy nem látom-e kivel állok szemben. Csend lett a teraszon. Kijjebb léptem, és végigmértem a magas szőkét, aki, hogy segítsen, levette a napszemüvegét is.
– Ó, hogyne tudnám! Most látom csak: hisz én ösmerem magát!
A sarokban Pierre harsogva elkezdett röhögni, és zihálva ismételni:
– Ösmerhiiiii! Hihhh…Hihhh…Hiiiiihhhhsmeriiii!!!!!!! Hallják!…. – és nem bírta abbahagyni a kacagást.
A távoli asztalnál a napszemüveges asszony is visítva kacagni kezdett, Edmound csak halkabban, maga elé nevetgélt. Gary kajánul vigyorogva állt kettőnk közt, hogy a testét bármelyik pillanatban önfeláldozó odaadással bedobhassa bástyának, ha birokra mennénk netán.
– Az jó, ha ismer… – szólalt meg a nagy hangzavarban alig hallhatóan a szőke lágy mosolygesztussal az arcán.
– Hát, persze! A szomszédom volt! – vágtam ki diadalmasan.
Még harsányabb kacagás hátulról.
-Studio Cityben? – kérdett vissza szemrebbenés nélkül – Vagy a Hollywood Hillsen?… – tette hozzá még gúnyosabban.
Pierre erre elkezdte csapkodni az asztalt a fuldokló nevetéstől.
– Miért? – kérdeztem vissza én is gúnyosan. – Úgy nézek én ki, mint valami műszájú, tápos halivúdi? Valami hópihe?
– Á, nem… – válaszolt somolyogva – sokkal inkább egy itt felejtett, emigrációban élő orosz arisztokrata, az akcentusa alapján… Nem is… osztrák-magyar!
Újabb nyerítés Pierre felől és a napszemüveges nő is újabb kacajgörgetegeket eresztett meg.
– És maga? Az aussie akcentusával…
– Aussie! – visított Pierre – Aussie!!!! Ez kész!
– …maguknál még rendes medve sincs, ott kergette a juhokat a koalák közt gyerekkorában a kenguru zsebéből kikandikálva – vágtam vissza az inzultusra.
– Uramisten, hát kanadai, nem? – pattant fel az angol nő elképedve.
– Hallgasson! – ripakodott rá egyhangúan mindenki, és leültették.
Nem csak a nő, de mindenki egyszerre elhallgatott. A szőke nehezen bírta már a nevetését visszafojtani, hosszabb horkantgatások közepette, a kínosan visszaszorított nevetéstől könnyes szemmel meredt rám, és a nagy csendben – ahol még egy Harley sem zavart be – így szólt:
– Hogy te mekkora fasz vagy!
Pierre csuklani kezdett:
– Oh-la-la! Qu’a t’il dit? (Mit mondott?!)
– Il a dit „pénis”… – válaszolta döbbenten Edmound úgy, hogy nem is nézett Pierre-re, csakis a fennforgó párbeszédre összpontosított.
– Pénis?!
– Oui!
– Mon dieu!
– Az – válaszoltam a szőkének –, de te meg pont ezért szerecc’! – mondtam, és a döbbent csendben a változatosság kedvéért most csak mi ketten nevettünk egymás vállát csapkodva, mikor végre üdvözölhettük egymást.
– Én menten elájulok! – sápítozott Gary, mikor az ajtóban az unott lány és a copfos latin fiú is megjelent.
– Ne tegye, drága Gary, mire mennénk itt maga nélkül?… Hozza inkább ki a rendeléseket.
– Én önnek akármit is…
– Azt nem kérem, de az affogato jöhet – mondta, majd az asztaltársaságohoz fordulva színpadiasan így szólt:
– Hölgyek és urak, bocsánat a kis tréfáért, asszonyom, elnézéséért esedezem a durva szóhasználatért, gondoltuk, parádézunk egyet önöknek. Kérem, ne vegyenek zokon bennünket, de főleg komolyan ne! – és műviesen meghajolt.
A hátsó asztalnál a nő tapsikolni kezdett, Pierre még mindig alig térve magához szegezte nekünk a kérdést:
– Ezt mikor tervelték ki?
A szőke felém mutatott.
– Nem terveltünk semmit. Amikor a mosdóba mentem, írtam neki, hogy mikor ideér, játék van. És vette a lapot.
– Azt azért mostmár tisztázzuk, honnan is ismerik egymást, ha már így összemelegedtünk – kíváncsiskodott Pierre.
– De hisz mondtam: szomszédom volt. Az East Village-ben! – vontam meg a vállam egy grimasszal.
Brendan mellém lépett, és a vállam körül átölelt:
– Ő volt a pasim, amíg New Yorkban éltem – somolyogta, és Gary felé kacsintott.
– Úh, azok a sötétséges New York-i idők! – csapott homlokára drámaian Gary – Én menten elájulok! – és beviharzott a piros ajtón a társaság kuncogása közepette.
Tudom, hogy nem sok az időnk ezúttal sem. A tabuasztalhoz telepedek át –talán Gary sem kifogásolja, ha meglát. Boldogságról kérdezem, a szépen gyarapodó családjáról, a feje fölött repkedő Oscarokról. Végigmutat büszkén magán, mondja, boldog, igen, nagyon is. Az Oscarok meg repkednek, igen, ott is maradnak mindig. A feje fölé int, ott… mint Damoklész kardja.
– Nem vagyok elég halivúdi… – kacagja el, mint mindig, és hozzáteszi – akik azonban megkapják, mindig megérdemlik, nem vitatható.
Majd visszatér az eredeti kérdésemhez, az arca felderül, és merengve idézi fel:
– De a boldogság nem ott van. A boldogság az, amikor a kislányod azt mondja, apa úgy szeretlek, mint egy Hold. Az milyen szeretés, kérdem. Hát, óriási… És amikor elfogy, csak egy kifli van belőle, kérdem. Akkor azt válaszolja, apa…neked igazán tudnod kellene, hogy a Hold mindig ugyanolyan óriási. Csak néha sok rajta az éjszaka…
Boldogságról szólva, megered, mint a tiszta patak, és családról, játszásról, a parkbéli csínytevésekről, a kislányairól beszél: a „nagyobbikom”, majd meg a „kisebbik édesszívem” vagy ha a felesége kerül szóba, akkor az „én hölgyem”. Miközben arcát figyelem, amint felhevülve idézi fel szeretteit sorra, nevet minden rezzenése, sugárzik, eszembe jut az a régi srác, akivel sok évvel azelőtt a padot koptattuk az folyóparton Williamsburgben a város szemfényvesztését tanulmányozva, éjszaka a Central Parkba menekültünk a fényszennyezés elől csillaglesni. Tudom, hogy akkor is boldog volt. Boldog, amikor a sokezer wattos spotok kereszttüzében hunyorog feszengve, és boldog, amikor a félelmetes detroiti élettelen külváros utcáin saját filmjét forgatja. De a legboldogabb most, hiszen úgy szeretik, mint egy Hold.
Visszakérdez: én boldog vagyok-e. Mondom, persze. Kérdez szeretőről, mondom nekem egy olyan nincs. Majd New Yorkról. Mondom, látok néha fényt az ablakaiban. Óh, még mindig odalátni az ablakodból az enyémre? Nem építettek új tornyokat „közénk”? Eladták a penthouse-t, szükségtelen, nem nagyon járnak New Yorkba, s ha igen, csak rövid napokra, ahhoz adnak szállodai lakosztályt. Utazásokról is szó esik. A grocery-ről a Village-ben – van-e még Hi-Chew? Persze, hogy van. S a pad is a folyóparton. Díszes, fényes parkot építettek oda. De ezt a padot valahogy ott felejtették egy sötét szegletben. A folyó parton. Még korlát sincs. Pedig korlát ma már mindenütt van. Mindenütt. A mi érdekünkben. Azt mondják, csakis.
Gyorsan eltelik az időnk.
Hátizsákjába nyúl, gondosan, kemény lapok közé borítékolt valamit húz elő. Átnyújtja.
– Ugye, nem Monet-t hoztad el Hammeréktől keretből kivágva, összehajtogatva? – poentírozok az izgalomtól erőtlenül.
– Nem. De azért szólíthatsz a neveden – vigyorog grimaszolva.
– Meg is csókollak, ha kell.
Kibontom. A film forgatókönyve. „Call Me By Your Name”. Tele aláírásokkal a tetején.
– Mindenki aláírta.
– Még Aciman is! – kiáltok fel.
– Vízjeles papírra, hogy bizonyítható legyen az autentikussága, ha sok pénzért el akarnád adni – vigyorgott rám fülig érő szájjal, de meg sem hallottam az élcelődést, olyan nagyon örültem az ajándéknak. Cserébe én csak egy Piros mogyoróst hoztam, meg egy albumot néhány új fotómmal. Azt mondja, nem, az nem „cserébe” van, hanem neki. Az az ő ajándékja. Ez a forgatókönyv pedig az enyém. Így. Meg hogy nem is az ő érdeme, az asszisztense járta ki nekem.
Pierre és Edmound távozóban integet a sarokról nekünk és hazafelé beugranak a szemközti „Vakmerő unikornis”-ba is. Gary pedig kihozza a számlát, és odasúgja, hogy az affogatót fogadjam el ajándékképpen tőle. Megköszönöm, és megígérem, visszatérek még – bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezzel ugyanolyan mértékben okozok számára örömöt, mint nekem az affogato – súgom oda, ő pedig visszasúgja, hogy kapjam be. Pongyola!
Útban az autó felé beugrunk a vendéglőhöz csatlakozó csemegeboltba.
– A nagyobbikomnak mézes puszedlit kell vinnem… Márpedig, ha azt kell vinnem, azt viszek… – magyarázza.
– Megtalálod mindig ezeket a helyeket! Olyan ez is, mint a Village. Jó kis hely ez a Los Feliz – összegzek hangosan.
– Los Feliz… Tudod, mit jelent? „A boldogok” … Ezzel nem lehet melléfogni. Tartsuk mindig ehhez magunkat!
– Ámen.

Forrás: Égből kapott mesék