Álmos-fáradtan gubbasztok a reggelt várva. Kínos némaság vesz körül, de a gyász-színű éj makacsan állja a sarat. Rám hullott minden, ami a szobában hullható volt: levegő, sötét, csend. Nyomasztva tapossák minden porcikám. Még lélegezni is félek, nehogy leheletem egy atomocskába, vagy részecskéjébe ütközzön, amivel valami zajt kelthetnék. Félek a szemem nyitva tartani, nehogy fotonba ütközzön tekintetem.
Fél minden idegszálam, minden gliasejtem. Teljes énemmel félek.
Az óralap villogó, piros számai katonásan mozdulnak, de minden másodperc- töredék egy örökkévalóságnak tűnik. Egyszeriben ellenségemmé vált.
Valami sós nedv kerül ajkaimba, számba. Nyelvem receptorai felfogták az impulzust, továbbították örökműködő agyamhoz, s mint számítógépbe beprogramozott adatok jelennek meg a monitoron, úgy tudatosult bennem, hogy sós. Sós nedv – ez csakis könny lehet… Sírok… Pedig nem ismerem sírósnak magam… Pedig lélegezni, látni, mozdulni sem merek… hisz félek… Most pedig érzem, amint lassan gördülnek a cseppek szemeim sarkából, lefolynak arcomon, a fülemig jutnak, s csiklandozva futnak fülkagylóm domború részein… aztán leesnek a párnámra, az pedig kíméletlen gyorsasággal magába issza… Lassan elfáradnak szemhéjaim, magasfeszültségű transzformátornak érzem a fejem. Most mernék, de már megmozdulni is képtelen vagyok… Félig- meddig még látom a dacosan makrancos számokat az órán… végül hatalmába kerít a tudatom fantáziájával ellátott álom…
Bágyadtan ébredek az óra fekete hangjára. Körülnézek. Fejem szédül, hányingerem van az álmatlanságtól. Kikászálódom az ágyamból, kiszédelgek a fürdőbe, összeszedem magam. A megszokott tizenhat lépcsőn megyek lefelé, a friss levegő zuhanyként csap arcomba. Összehúzódom, gallérjaim mögé menekítem fejem Még sötét van az utcán, korán megyek munkába, mint bármely más ember.
Megérkezem. Kapusként dolgozom a kollektívben. Benyitok az ajtón. Hideg van és büdösség. Néhány fázó cigány zsebre dugott kézzel, összekucorodva, vigyorogva köszön jó reggelt.
Mosolyra húzódik a szám. Viszonzom a köszönést.
– No, hogy aludt a kisasszony?… Hej, ilyen fiatalon…
Otthagyom őket, kimegyek forgácsot, fát keresni. Álmosan, fáradtan, kiszolgáltatva keresem magamnak megmelegedésem forrását. Találok is itt- ott egy-egy nedves forgácsot, sáros fát. Visszamegyek. Az ajtó ki-becsapódik. Jönnek aláírni jelenlétüket a munkások, könyvelők. Álnok vigyorral köszönök. Jó kedvet mutatok, s közben haragszom önmagamra… Miért kell képmutatónak lennem?…
A tűz meggyúl negyedszeri próbálkozásomra. Leülök a csempe mellé. Jön a pénztáros, megy is… a cigánysereg utána vonul.
Lassan meleg hatja át a testemet, elfeledek mindent egy pillanatra… Egy füzetből lapot szedek elő, s írni kezdek. Hirtelen felocsúdok, mert hatalmas termetével a főnököm nyit rám. Zavartan nézek fel.
– Mi van, álmodozol?!
Válaszként, kissé lehajtva fejem, a sarokba bámulok.
– Láttad bejönni Kókát szekérrel?
Habozva mondok valamit, de ő hangos-keményen rám szól:
– Mit gondolsz, azért fizetünk, hogy itt üldögélj? Manapság meg kell dolgozni a pénzért! Ha még egyszer előfordul ilyesmi, csomagolhatsz, ki a kapun!
Hangos csattanással távozik.
Kicsinek érzem magam. Halvány-fehérnek. Rossznak. Utálatosnak. Remegő kézzel nyúlok cigaretta után. Számolom a másodperceket magamban. Várom a váltást. Írni nem akarok. Olvasni sem. Félek. A főnökömtől.
Miután megjön váltótársam, pakolok, megyek. Sietek a kapuig, aztán, ahogy kiérek, nagyot sóhajtok. Végre szabad vagyok egy délután… Megyek. Még nincs hó, de rossz már az idő. Erre- arra kerülgetem a kövér pocsolyákat. Ködszerűen szemerkél az eső. Belépek a cukiba. Üdítőt veszek. Nem tudom, miért. Csillog a pohár, sárga benne a lötty. Egy hajtással kiiszom tartalmát. Aztán megyek.
Szobámban valami gyanúsat keresek. Nem tudom, miért. És nem tudom, mit. Az olajsárga fal magába itta lényemet. Most már összeszedem magam, s búcsúzom otthonomtól. Ki tudja, mennyi időre… Csomagolok. A nagy bőröndöt por szállta meg, a kisebbiket a szekrény aljából veszem elő. Gondosan összefogom ruháimat. A már fél éve elkészített listáról tájékozódom szükséges dolgaim bepakolásánál. Sok időt tölthettem, mert ahogy a lépcső aljára érek, látom, hogy kint már szürkülödik. Lépteim zaját elnyeli a sáros járda. Talán csak én hallom a lábaimmal keltett zajt, akárcsak szívem dobbanását. Cipeltem csomagjaim. A buszállomás zsúfoltan áll az emberekkel. Jegyet váltok. Megkeresem a buszom indulásának helyét. Cigarettára gyújtok és várok. Sokáig. Gondolatomban már messze jutottam. Áthidaltam az összes valóságokat, az összes lehetőségeket. Már végül kételkedni kezdek önmagamban. A nehéz bőröndjeimet fogom, és indulok velük vissza. Csakhogy pont akkor érkezik a fehér-kék csíkos autóbusz. Jegyem előkotrom zsebemből. Felszállásnál ellenőrzik. Helyet keresek a benzin-izzadtság-kölni bűzű buszon. Leülök.
Jó ideje már, hogy zötyögünk, mikor megállt a busz, egészen sötét lett odakint. Elindulok. Egyedül. A sötétben.. Megyek fáradtan, álmosan. Nem tudom, mennyit kell mennem. Csak megyek. És félek. Valahol a távolban fényt pillantok meg. Talán oda is kell eljutnom. Hisz láttam már a szanatóriumot innen az útról. Hirtelen káosz támadt a fejemben. Zúgott-zúgott. Meggyorsítottam lépéseim, hogy minél hamarabb essek túl a kezdeten.
A kavicsos utat megvilágította a fény. A vasrácsos kapu zárva volt. Csengettem. Izzadt tenyeremben tartottam beutalóm. Egy nagyon kedves női hang tulajdonosa siet fehér köpenyben.
– Maga kicsoda?
Zavarba jövök. Átnyújtom a beutalóm.
Keserves-kínosan nézem a hópatyolat ágyat, a hideg csendet, a falakat, a kis kagylót, szekrénykémet, a rácsos ablakot… És megértem, hogy szörnyen rossz egyedül, jéghideg a csend…