Volt egy kollégám, fiatal újságíró, könnyelmű, tehetséges fiú, tele fantáziával és ötlettel, nemcsak a mesterségében, hanem az életben is. Ez a fiatalember egy napon bundát vett. A vétel úgy történt, hogy megállapodott egy kereskedővel abban, hogy részletekben fogja megfizetni a bunda árát, csak az átvételkor tesz le egy úgynevezett nagyobb összeget. Egy elsején tehát, mikor a fizetését megkapta, letette ezt az összeget, amely a havi fizetésének a harmadát tette ki, és átvette a bundát. Vacsora után megjelent a törzskávéházban, az új bundában, és élvezte a kollégák közt támadt általános feltűnést. Leült a nagy asztalhoz, a mellette üresen álló székre letette a bundát, gondosan, a szőrével kifelé, szeretettel megsimogatta, és rendelt egy feketét. A kávéház zsúfolva volt vendégekkel. Mikor a fiatalember a kávét rendeli, odalép hozzá a szigorú főpincér, és így szól:
– Tessék a bundát a ruhatárba tenni.
Az ifjú olyan szemmel nézett rá, mint egy apa, akitől egyetlen gyermekét akarják elvenni.
– Nem teszem – felelt –, mert ellopják.
– Nem lopják el – szólt szigorúan a főpincér –, és különben is garanciát vállal a kávéház mindenért, amit a ruhatárba betesznek.
A fiú vadul nézett a bundára, és határozottan szólt:
– Nem engedem elvinni. Nem is igaz, hogy a tolvajoktól féltem. Ez az én új bundám, és én folyton látni akarom.
A főpincér hidegen szólt:
– Azt nem lehet. Ez a szék nem azért van itt, hogy egy bunda legyen rajta, hanem azért, hogy egy vendég üljön rá.
– Ugyan! – kiáltott az ifjú. – Olyan nagy különbség ez?
– Igen – mondta a főpincér. – A kávéház tele van. Ha erre a székre egy vendég ülne, az rendelne valamit. Ön elveszi ettől a vendégtől a helyet.
A fiú elmosolyodott:
– Tudja mit – szólt a pincérnek -, hozzon a bundámnak is egy feketét.
A pincér meghökkent. Erre nem volt elkészülve. Ez ellen a válasz ellen semmi kifogása nem lehetett. Elment, és hozott két feketét. Egyet az újságírónak és egyet a bundának. Az újságíró szeretettel fordult a bundához:
– Bunda úr, hány cukorral issza a feketét?
Aztán odatartotta a fülét a prémgallérhoz, mint aki feleletre vár. És betett a bunda kávéjába két darab cukrot. A nagy asztalnál ülő vendégek nevettek. A főpincér vörös lett a haragtól, és izgatottan tárgyalt hátul a sarokban a kávéssal. Egyszerre előrejött.
– Kérem – mondta az újságírónak –, ez egy vicc, de most már elég volt. Ha egy vendég ült volna le arra a székre, honnan tudja ön, hogy éppen feketét rendelt volna, nem pedig egy üveg bort vagy valami likőrt, amiből a kávéháznak több haszna van?
A vendégek feszülten figyeltek. Az általános csöndben megszólalt az újságíró:
– Én csak feketét iszom, mert én szegény ember vagyok. De a Bunda úrnak azonnal hozzon egy üveg Pommery-pezsgőt. És poharakat.
Pár perc múlva ott állt az üveg pezsgő a bunda előtt, és az újságíró a következő beszédet intézte a többi vendégekhez:
– Bunda úrnak ma jókedve van, mert olyan kitűnő gazdát kapott, mint én. Bunda úr ma pezsgőt iszik, és meghívja önöket, hogy koccintsanak vele.
Poharak érkeztek, és mindenki kapott a pezsgőből. Csak Bunda úr pohara maradt érintetlen. Az újságíró sem ivott: megismételte, hogy ő szegény ember, ő csak feketét iszik. Most váratlan jelenet következett. Az újságíró, aki észrevette, hogy a kávés és a főpincér nemigen bízik a bunda fizetőképességében, elővette minden pénzét, ami a fizetéséből megmaradt, és letette a bunda elé az asztalra. És így kiáltott fel:
– Bunda úr még egy üveg pezsgőt rendel!
Hozták ezt is. Egy vendég rövid beszéddel felköszöntötte a bundát. Sonkát hoztak, majd pálinkát. Aki annál a nagy asztalnál ült, mind evett és ivott, csak az újságíró nem. Ő szegény ember volt, ő megmaradt a feketénél. Körülbelül egy óra múlva ki volt merítve az az összeg, amely a bunda előtt feküdt az asztalon. Az újságíró előkelő mozdulattal intette oda a főpincért:
– A számlát!
Hozták a számlát. Bunda úr mindent kifizetett, és dús borravalót adott. A főpincér az újságíróhoz fordult:
– És önnek volt egy feketéje.
– Azzal adós maradok – mondta az újságíró –, mint általában rendesen. írja fel a többihez. Én szegény ember vagyok.
Ezt mondta és felkelt. A főpincér, aki már megbékült, szolgálatra készen ugrott a bundához, és fel akarta rá segíteni.
– Halt! – kiáltott az újságíró. – Hova gondol? Hogy mer ön ezzel az előkelő vendéggel úgy bánni, mintha ruhadarab volna? Fogja csak meg tiszteletteljesen Bunda urat, hívja ide egyik kollégáját, és ne a bundát segítsék rám, hanem engem segítsenek bele Bunda úrba.
Ami meg is történt, mert a fiatalember addig nem nyugodott, amíg a két pincér fel nem emelte, és lassan bele nem eresztette a főpincér által a levegőben tartott bundába. Azzal a vendégek kitörő ovációja közben méltóságteljesen elhagyta a helyiséget.

Forrás: Molnár Ferenc: Toll. Szépirodalmi, Budapest, 1987