Ebben a le se szarok senkit világban még tiszta szerencse, ha eszembe jut egy régi ismerősöm. Az illető körülbelül úgy gyalogol, ahogyan a koplalóművész koplal vagy a hegedűművész hegedül. Elhivatottság és módszer kérdése az egész, mondja szerényen, amikor találkozunk. Valószínű, ő is azt várja, hogy feltűnjek a nyüzsgésben, egészen biztos, hogy az a három-négy perces beszélgetés is napi programjának része. Hogy mi az elhivatottság, tudjuk. A módszert, pontosabban a módszerességet sem kell sokat magyarázni. Barátom nagyon pontos ember, így aztán mindenekelőtt tudja, napi hány lépést tűz ki magának, s hogy az a mondjuk tízezer, egyenként hatvanöt centiméteres lépés pontosan hat és fél kilométer. Tíz nap hatvanöt, egy hónap alatt szinte kétszáz kilométert letermel! Ha pedig arra gondolok, hosszú az esztendő, egy gyors szorzás minden kétséget kizáróan hozza, hogy 2372 és fél kilométer a gyaloglóművész teljesítménye. Ennyivel pedig már el lehet jutni egy messzi német városba is, ha nagyon akarja az ember.
Egyszer egy kolléganőm, gyergyószentmiklósi újságíró azzal a meghökkentő bejelentéssel állt elő, hogy a naponta lehulló kenyérmorzsa évi tonnákban mérhető még egy olyan kisvárosban is, mint az övé. A kis dolgok, súlyok, értékek törvénye ez a sok kicsi sokra megy, és rendszerint nem szokás ráfigyelni, még ha létezik, sőt, működik is.
Valamit nem mondtam el, mégpedig hogy a gyaloglóművész bottal jár, mert fél felére lebénult. Teljesítménye így nem csak tisztesnek, egyenesen hősiesnek mondható. Az ilyen típusú tettek alapmotívumát Hemingway elemezte. A Nobel-díjas szerző könyvében, Az öreg halász és a tenger-ben a főhős nem adja fel, úgy küzd az óriáshallal, mint ki tudja, még az eleve értelmetlen harcnak is értelme van, akkor pedig nem szabad félreállni, a küzdelem bele van kódolva az emberi természetbe…
Így láttam őt a múlt ősszel a Bethlen utcában. Kiálltuk a három percet a vasútállomással szemközt, azt mondta, a napi házi feladat felénél tart, a következő ötezer lépés egyre közelebb viszi otthonához, kapujáig viszi. Mondom, körülbelül esztendeje láttam, azóta se. Amint a hiány tudata egyre nyomasztóbb, annál gyakrabban gondolok rá. Mi lehet vele, mert olyan nincs, hogy önszántából föladta volna ezeket az imbolygó, egyébként nagyonis céltudatos sétákat. Az életéért gyalogolt, s mert a tét páratlanságában is óriási, nem adhatta fel. Hátha egy másik városban élő rokona megkérte, költözzön hozzá. Vagy örökölt, és a korábbinál jobb körülmények között él valahol, nyugdíjasként teljesen mindegy, hol. De ha mégsem mindegy, akkor legyűrte magában a gravitációt, ami Udvarhelyhez kötötte, és sikerült – nem megszöknie, csak – elköltöznie. Utólag belátom, csupa gyerekes érv, s tán arra jók, hogy elhitessék a találgatóval, minden rendben, és nem Udvarhely s nem a Bethlen utca az egyetlen gyakorlópálya a profi gyaloglóművész számára, aki most is változatlanul azt csinálja, amit az utóbbi három vagy négy évben. Dú nát aggódésen, mondom csak úgy magamnak, elvigyorodom erre a nem oxfordi halandzsára. Ami azt illeti, nincs is miért aggódnom. Minden belefér az ember életébe, még az is, aminek pedig nem kellene, mert tűz és víz e kapcsolat lényege. Akkor pedig mi marad, ha nem a küzdelem?