Hároméves korom óta rendszeresen olvasom a hazai sajtót.
Isten őrizz, hogy valami csodagyereknek gondoljanak: éppen csak én voltam hármunk közül a legkisebb, bátyáim folyton csúfoltak, hogy milyen szamár vagyok, még olvasni se tudok, ezért ismerkedtem meg, dacból, ily korán a betűkkel. Attól fogva mindennap átböngésztem a Pesti Naplót, Az Estet, Magyarországot, továbbá hetenként Az Én Újságomat, Színházi Életet, havonként kétszer a Nyugatot és egyszer a Therápiás Közleményeket: ezek a sajtótermékek jártak házunkhoz; azonkívül a borbélynál a Tolnai Világlapját. Igen lelkiismeretesen olvastam, a napilapokban még a kinevezéseket és fölmentéseket is, a kormányzói leiratokat, hogy például: „Kedves doktor báró Petrichevich Horváth, önt a mai napon pénzügyminisztériumi államtitkári állásától fölmentem, s egyben érdemei elismeréséül titkos tanácsossá nevezem ki. Üdvözlettel Horthy.”
Leginkább azonban a színes híreket szerettem, teszem azt, hogy egy állástalan párizsi szobafestő föld körüli útra indult, amit létrán szándékozott megtenni, ahogy a mennyezet festése közben lépegetnek, de még a hajón se száll le a létráról, kering a fedélzeten a kémény körül… Egy New York-i táncospár viszont charlestonozva óhajtotta megkerülni a világot, kerestem is később, hogy meddig jutottak, de több szó, sajna, nem esett e rettenthetetlen bokázókról. Kínosabb eset volt azé a két futóé – az egyik vegetáriánus, a másik hentessegéd –, akik Budapestről Rómába, a Ducéhoz akartak leszaladni : utóbb kiderült, hogy csak a lakott területeken futottak, mindenütt le is fényképezték őket, egyébként a kísérő gépkocsiban tették meg az utat. „Gyalog a világ körül”, ezzel a jelmondattal árulta közös képét két kis cserkészfiú, gondolom, el is jutottak Pozsonyig.
Ezúttal azonban egy mindezeknél jelentősebb vállalkozásról szeretnék hírt adni, rendkívülibbről, mint akár a Kon-Tiki tutajbravúrja, vagy Bombard doktoré, aki mentőcsónakon hajózta át az Atlanti-óceánt…
Az Osztrák Alpesekben a Katschbergen keresztül vezető útnak van egy különösen meredek, huszonkét százalékosan emelkedő szakasza: az autómotorok nagy próbája és vizsgája. Természetesen csakis első sebességgel járható meg, ám sok vezető inkább rükverccel vág neki, mert az még erősebb hatásfokú: mulatságos elnézni, ahogy a kocsik egymás után megfordulnak, és hátrafelé, rák módra farolva berregnek-tolatnak föl a kaptatón, mint a visszafelé pergetett filmen… Fenn a csúcson van egy vendéglő, ott nyílt alkalmam megismerkedni azzal a narancssárga pulóveres, nyurga fiatalemberrel, akinek nevét, semmi kétség, külön lapra fogják bejegyezni a nagy utazók aranykönyvében. Én ugyan, megvallom, sajnos nem értettem meg pontosan a bemutatkozáskor, már számos kiürített sörösüveg állt előtte az asztalon; egyébként egy amerikai rendszámú, eléggé viharvert, fekete, régi típusú Fordon érkezett, olyasfélén, amilyen még a Stan és Pan filmekben szerepelt.
– Cheerio! – nyújtotta felém poharát. – Mit szólsz ehhez a Katschberg nevű micsodához ?
– Csinos.
– Nekem átkozottul tetszik, különösen így, hátrafelé… Soha életemben nem rükverceltem ennyit: nem hittem volna, hogy ilyen móka. Sokkal jobb, mint előre…
– Gondolja?
– A meglepetés, tudja. Amúgy az ember már messziről meglát mindent, jó előre, átkozottul unalmas. így meg mindegyik fa és bokor és épület új szenzáció, ahogy hátulról elcsúszik a szeme mellett, az egész világ csupa váratlan meglepetés… Iszik még eggyel?
– Köszönöm.
– Elhiszi, hogy kedvem volna tovább is így hajtani, rükvercben?
– Nem unná meg?
– Dehogy, akár Ischlig is elhátrálnék.
– És Linzig?
– Még Münchenig is, Párizsig is…
– Viccel?
– Eszem ágában sincs. Na, iszik még eggyel? Átkozottul jó ez a schwechati sör… – töltötte újra teli poharamat. – Tudja, mit? Ha egy kísérőt találnék, valami belevaló fickót, hajlandó volnék a földet is így körülkocsikázni…
– És a tengeren?
– Az nem számít, de a kontinensek, Európa, Afrika, Ázsia, Amerika, még Ausztrália is. És végig hátrafelé: képzelje, milyen sajtónk volna, micsoda publicity!…
– Hm. Nem tartana kissé sokáig?
– Na és? Ráérünk, annál nagyobb hecc… És mindent lefilmeznénk, ahogy látjuk, hátulról előre, utána még könyvet is írunk róla… Nos? Benne van?
– Lehet szó róla.
– Hát erre iszunk! Cheerio!… Indulhatunk?
– Nekem előbb még vissza kell utaznom Budapestre. Tudja, a családom, munkám, vízumom…
– Rendben van, intézze el, és én majd magáért megyek. Diktálja csak le a címét…
A narancssárga pulóveres mindent pontosan följegyzett egy olyan kerek keménypapír alátétre, amire a söröspoharakat állítják, a telefonomat, még a szerkesztőség számát is, ha éppen nem találna otthon, mert aztán nem lesz idő, azonnal indulni kell tovább…
Azóta három év telt el, lassanként rükverccel is el kell jutnia idáig: most már mindennap várom, mikor tűnik fel a Ménesi úton a fekete Ford hátulja.

Forrás: Karinthy Ferenc: Marich Géza utolsó kalandja. Szépirodalmi, 1978