– Minden akkor kezdődött, amikor elfogyott a pénzem. Nem úgy értem, hogy valamivel kevesebbet kerestem, mint az előző hónapban, vagy bankszámlámon fölös költségek miatt csökkent a betét, hanem úgy, hogy nem volt egy fitying sem a zsebemben, egy apró érme vagy bankjegy sem valamelyik fiókban. Nem volt miből kifizetnem a lakbért, a közköltséget, a fiam nem mehetett korcsolyázni, az asszony nem tehetett egy csupasz csontot sem a levesbe… A rá következő napon már nem keltem fel, nem vártam semmire, nem nyomultam, nem siettem, nem várakoztam, nem sorakoztam, nem jelentem meg, nem tiltakoztam, nem terjeszkedtem és nem ellenkeztem. Így aztán az embereknek lassanként nem kellett engem kikerülniük, mellőzniük, dicsérniük, megvárniuk vagy leszólniuk. Sőt egy napon már át is néztek rajtam, senki sem köszönt és nem szólított a nevemen. Ekkor kezdtem úgy érezni magam, mint aki eltévedt egy nagyon mély és kacskaringós lövészárokban: jól tudja, már vége a háborúnak, eltakarították mind a hősi halottakat, emlékművet is emeltek számukra, csak ő nem találja még mindig a ki- vagy feljáratot. Sőt már a nevét sem tudja. Úgy emlékszik, valamikor Rezsőnek hívták, vagy Dezsőnek, vagy… Nos, ennyit a pénzről…