Nászta Katalin: Kitépett lapok színházi naplómból / 8
Borisz Akunyin: Színház az egész világ
„… 1911-ben járunk immár. Fandorin fáradhatatlanul edzi testét és pallérozza elméjét: ahogy öregszik, egyre erősebb, bölcsebb, tökéletesebb akar lenni. Azért nem mentes minden hiúságtól: számít rá, hogy őt bízzák meg a nyomozással a Sztolipin miniszterelnök ellen elkövetett merénylet ügyében. Ám ehelyett Csehov özvegye, Olga Knipper keresi fel azzal, hogy segítsen egy színésznőnek, akit halálos veszély fenyeget. Eraszt elmegy a Noé Bárkája színház Szegény Liza előadására, amelyben ez a bizonyos Eliza játssza a főszerepet, és azonnal halálosan beleszeret. Az előadás végén a nézőkkel együtt ő is döbbenten látja, hogy az egyik virágkosárból egy mérgeskígyó bukkan fel. Altairszkaja nem hal meg: de itt a bizonyíték, hogy valaki valóban az életére tör. Eraszt ettől kezdve a színházban dolgozik; dramaturgnak álcázva magát próbálja kideríteni, mi és ki áll a rejtélyes események mögött ám ezúttal a szerelmi láz már-már elhomályosítja elméjét: alig képes a nyomozásra koncentrálni, pedig egyik szörnyű gyilkosság a másikat követi. Hű társa, Masza tanácsára még egy japán stílusú színdarabot is ír, hogy meghódítsa a varázslatos szépségű, de szeszélyes és még – a különleges dedukciós képességekkel megáldott – Fandorin számára is oly kiismerhetetlen színésznőt.” (A könyv kiadói fülszövege. Európa kiadó, 2013, Szabó Mária fordítása)
1. Az „akunyin” japán szó, amelynek jelentését az éppen akkor megjelent regényében, A gyémántszekérben gonoszként, de nem kisstílű, hanem erős emberként adja meg külföldi vendégének Aszagava… Olyan embernek, akinek saját szabályai vannak, melyeket maga fogalmaz meg. Nem azonosak a törvény előírásaival, de a saját szabályai betartásáért az életét sem sajnálja, ezért nemcsak gyűlöletet, hanem tiszteletet is kelt. (Stier Gábor, Magyar Nemzet, 2018. április 10.)
2. „A sajátos írói hitvallást Akunyin is egyértelműsíti A koronázás című Fandorin-regényének egy szerzői kiszólásában: »Igen, vannak szabályok, amelyekhez tartom magam. De azok az én saját szabályaim, amelyeket magamnak találtam ki, s nem a világnak. A világ legyen olyan amilyen, s én is olyan leszek, amilyen akarok.”«” (Turi Márton, Jelenkor-net)
3. „Amivel én foglalkozom, az irodalmi játék, és nem kell túlságosan komolyan venni… Ezt a posztmodern játékot persze a szükség is szüli, hiszen az irodalmár rendszerint könyvek között él… az életről való ismereteim 99 százalékát könyvekből merítettem… bizonyos értelemben egy könyvekből álló univerzumban élek, mint egyébként szinte mindenki más is manapság… egy író tehetségének mértékét az határozza meg, hogy a szövegei mennyivel okosabbak nála magánál…. A posztmodern irodalom olyan műveket, olyan szövegeket jelent, amelyek elsősorban nem az életből, hanem más szövegekből születnek.” (Az orosz Agatha Christie, Beszélgetés Borisz Akunyin íróval, aki igazi sztár lett. M. Nagy Miklós , Népszabadság, 2002. május 4.)
Ahány színház, annyiféle. Vannak alapszabályok, pld. a mű, a színész, előadó, rendező közötti munkamegosztás tekintetében, de a munka milyensége, mibenléte már változó – színésztől, rendezőtől, mecénástól függő.
Esetünkben a szerző tényleg játszik. A figurákkal, az olvasókkal, a nézőkkel.
Igaza van, minden a szövegek között, szövegekben történik, irodalmak, könyvek között élünk, sokkal inkább, mint a való életben. Ilyen művi, mesterséges képződmény a színház is, ahol azonban véresen élővé vál(hat)nak a dolgok. Az érzelmek valódiak.
Remekül ismeri az embert – vagy írás közben ismeri meg őket –, hiszen sokat olvasott, otthonos az irodalmi figurák közt. A valóság sokkal szürkébb, unalmasabb, miközben a lélek színpadán olyan sok minden megtörténhet. Játék és valóság összemosódik.
Lektűr. Olvastatja magát és az olvasó élvezettel merül bele, mint egy színházi előadásba és mesébe.
Aki benne él ebben a miliőben, színész v. rendező – bárki a közegből –, találva érzi magát valamiképpen, valamiben okvetlenül, ha őszinte. Lehet egyesek számára túlzott, felnagyított a jelenetek sora, talán hihetetlen is – emberektől függ. A színházi világ, amit bemutat, a múlt színjátszását idézi, ahol megvan minden színésznek a saját felcserélhetetlen szerepköre. Ez okozza a tragédiákat is, többek között. A színház egy dívára, sztárra, vonzó főszereplőre épül, köréje kellenek a megfelelő alakok, mint a szerető, a férj, az úr, szolga stb. Mindezt a színház a valóságból meríti – honnan máshonnan? –, hiszen így működik az élet is. A sármos, izgalmas, sejtelmes egyéniség maga köré vonzza a többit, hódolókat, rajongókat gyűjt, a többiek pedig meg kell hogy elégedjenek a jelentéktelenebb, de szükséges szerepekkel. A leuraltakkal, kihasználtakkal, megtörtekkel.
A színház így is egy csoport, így fungál, így versenyez a másik színházzal, így van létjogosultsága, ettől függ sikere, hogy mennyire arat fölényes győzelmet a konkurens színház fölött.
Kakasviadal.
A krimik sajátossága a lélektani elemezgetés, a dedukció, a következtetések sokasága, felmérése, feltételezések, lehetőségek feltérképezése – a nyomozás. Ebben remekel az író.
Így működik a nő és így a férfi. Így a színész és így a művész, a merész és a gyáva. És mi is, mikor ilyenek vagy olyanok vagyunk.
Egy ilyen pályán nincs létjogosultsága egy hagyományos családi életnek.
Akkor viszont, hogy lehet létjogosultsága a színháznak? Vagy az egész arra van kitalálva, hogy elviselhető legyen az engedélyezett, unalmas, szürke, kibírhatatlan élet? A színház, a művészetek is csak egy drog lenne?
A dedukció azt mondja: igenis, van helye a színháznak, Fandorinék ezt választják. De esetükben ez a döntés a valódi élet megcsonkítását jelenti, gyermeket nem vállalnak. A színházban viszont életben is lehet maradni, játszani lehet – és kétségtelenül minden sokkal könnyebb, ha nincsenek sztenderd követelmények.
De a fantáziára épülő, a siker szárnyaira vágyó, a kimérákban gyönyörködő színházi álom hullákat hagy maga mögött.
S míg a közember oda vágyik, annak, aki ott van, nincsen nyugta, ám ezt érzi igazi életnek. Csodás, fantasztikus, élményteli – meg lehet zavarodni mellette –, de ez kell neki.
Fandorin kétségbeesett küzdelme, erőfeszítései a józan ész megőrzésére sikerül ugyan – de nagy árat fizet érte. Egészen sosem lehet övé a boldogság, ahogy szegény Liza sem élheti meg a teljességet, csak illúziókban.
Mert akkora szeretetre vágyik, olyanra – mindkettő, amit a világ összes nézője sem képes megadni. Csak egy töredékét. Ezért kell mindig újra, újat keresni, kapni, mert a szomjúság csillapíthatatlan. Nem jó helyen keresi a forrást. Az elnyert elismerés, hódolat, rajongás élvezete-öröme csak addig tart, amíg megkapja – utána fényét veszti.
„Akunyin éppen olyan, mint a hitrovkai kurvák, akik jól tudják, nemcsak a póri kuncsaftot (pénzért), de a moszkvai rendőrt (őt ingyen!) is kell szolgálniuk ahhoz, hogy munkájukat zavartalanul és kellő anyagi haszonnal végezzék. Akunyin mindenkinek tetszeni akar. Azt akarja, hogy őt mindenki szeresse. Ő egy Zelig. És – valljuk be – egy tökéletes Zelig. Mert mindenki szereti. Félreértés ne essék, én is.” (Cserna-Szabó András: Népszabadság, 2010. november 13.)
Minden mondatom után hosszan írhatnék arról, mit jelent színésznek lenni. Mit jelent nézőnek, feleségnek, szeretőnek stb. lenni. Mit jelent a színház, mit keres benne a nő, mit a férfi.
De első gondolatom szerint tény: a színházak különböznek egymástól. Nem lehet általánosítani, épp ezért annyira érdekes és izgalmas, mert minden egyes színre lépő emberrel egy új világ lép a világ színpadára.
Hogy így működik-e általában, ahogy Akunyin megírja? Nem számít. Léteznek sztereotípiák, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Arra vagyunk beállítva. Pld. az egyik bevett szokásunk, hogy nem mondunk el mindent magunkról. Akkora féltéssel őrizzük legbensőbb gondolatainkat, érzéseinket, mintha elveszejtene minket a „kiadásuk”. Annyira sebezhetők vagyunk. Annyira azonosulunk velük. És közben annyira egyedül érezzük magunkat, nincs, aki igazán értene és elfogadna anélkül, hogy elítélne, hogy a leglényegesebb gondolatainkat is elhallgatjuk.
Miközben arra vágysz, hogy teljes életet élj, te fosztod meg magad tőle, mert másmilyennek képzeled azt. Joggal várod a boldogságot, úgy érzed jár neked – és jár is! -, de nem találod. Mert elveszett. Hát elmenekülsz egy álomba, egy versbe, egy alakításba, egy másvalami előadásába, alakításába – képzeletedben építesz magadnak házat, teret a boldogságodnak. Ott jó. Csak egyedül dideregsz benne. Magaddal kell vinned valakit, akinek szinten tetszene ott, veled. De ilyet nem találsz. Rendre csődöt mondanak próbálkozásaid. Minden erkölcsös rendet hazugságnak érzel, mert szerinted hiányzik belőle a szenvedély, a repülés, a mozgás – ha itt-ott, nyomokban fel is bukkan, hamar elmúlik, elenyészik. Ha nő vagy, arra vágysz, hogy csodáljanak, szeressenek, hogy kinyílj, illatozz, eláraszthasd a téged szeretőt önmagaddal. Ha férfi vagy, ugyanerre vágysz: bízzanak benned, ne használjanak ki, ne verjenek át, hogy erősnek tudhasd magad, aki képes megőrizni a másikat.
A veszély állandó – ezt minden porcikánk érzékeli. Ha nem lennénk kitéve ennek, megszűnnének a vágyak.
Talán a szerelem az, ami soha nem múlik el. A szerelem utáni vágy. Szeretet a köbön.
A törvény, a szabályok, a közmegegyezéses viselkedési kultúrák és mindaz, amit szeretnénk, ami hiányzik, amit sehol sem találunk – ez a kettősség jellemzi létünket.
A színész egyetlen szenvedélyhez hűséges: a játékhoz. Amiben megsokszorozódhat, feloldódhat, kiterjedhet, betölthet mindenkit. A szeretet, az elismerés utáni vágy kiapadhatatlan.
Kémia. Létezik elrendeltetés. Ezt kellene felismerni és rábízni magunkat megérzéseinkre.
Magamra ismertem minden Fandorint jellemző viselkedésben. És minden Elizát jellemzőben.
Ugyanúgy szeretek játszani, incselkedni, tetszeni, örülni, és mindig megütközöm, amikor ezt nem tehetem felelőtlenül. A felelősség bilincsbe zár, az elköteleződés rabságban tart. Szükségem van, ahhoz, hogy élni tudjak – vagy egy olyan börtönőrre, akibe szerelmes vagyok, vagy az álmaimra, ahol szabad lehetek. Amíg élek, álmodhatok. És a férfi ugyanígy van ezzel. Jaj, ha megszűnik álmodni is!
Ha egy civil, aki nem jártas a művészvilágban – odavetődik, teljes züllést, káoszt lát. Itt nem érvényesülhetnek azok a rendszabályok, amik a való életben úgy-ahogy összetartják a társadalmi rendet. Élet-halálról van szó, amikor egy színházi előadás készül. És teljesen elfogadhatatlan, hogy ne lehessen számítani rád. A katonaság kismiska ehhez képest. Itt nemcsak a testedre, a lelkedre is igény van, sőt!! Aki ezt nem érti, az kívülálló, maximum rajongó hódoló lehet belőle, amire szükség van ugyan, de az ilyen a színház belterjes ügyeibe nem szólhat bele, nem láthat bele, még a hályogkovács szerepét sem töltheti be, mert a lényeget tekintve abszolút tehetségtelen, képességnélküli, c i v i l ! Nem jelent alsóbbrendűt, de mindenképpen kevesebbet. Olyan, aki félti önmagát, aki nem mer kitárulkozni, aki nem értheti, miben áll a művészet, a színpad lényege. Szegény. Sajnálni való. Mikor ebből kikerül valaki, a legvarázslatosabb világ kegyeiből esik ki. A pixisből. A színész magához, színész mivoltához méltatlannak érez minden közembert. Számára elsődleges fontosságú, mindenek fölötti: a játék. Stern e tekintetben a megfelelő igazgató.
Csak hát – az élet sokkal prózaibb. És az élet véget vethet a színháznak is, mondjuk egy halállal. Olyankor odalesz a csodálatosság, az elragadtatottság, a szépség. A halál a legirigyebb az emberre a világon.
A színész mindig szerelmes. Mivel hús-vérbe van csomagolva, hozzá hasonlót keres, aki értheti őt. Ezért magától értetődik, örül egy drámaírónak, egy rendezőnek, mert céhbeli. Ugyanaz fűti, hajtja, mint őt. Nem versenytárs, hanem partner. Nem vetélytárs, hanem igazi támasz, apa, férj, barát, szerető, fiú – egy személyben.
Inkább a színésznőkről nyilatkozhatok.
A büszkeség, az a legelső gát, amit át kell ugraniuk a megértéshez. A félelem vagy a bizonytalanság ugyancsak. Kell a kémia, a borsódzó bőr, a rajtunk kívülálló, a tőlünk független megérzés, bizonyosság tudata, felismerése, hogy – ő az! Ő az, akire vártunk, akiben reménykedtünk, hogy egyszer megérkezik. Aki közelebb áll hozzánk mindenkinél.
Játszani jó. Csakhogy veszélyes. De ki akar úgy játszani, ha a játékban semmi izgalom?
Színészként arra vagy kötelezett, hogy engedelmeskedj a rendező akaratának, kiszolgálva annak elképzeléseit, ha nem tudsz egyetérteni vele. A rendező egykor a szerző utasításainak engedelmeskedett, ma pedig a maga ura, azt tesz a szövegekkel, amit jónak lát. Nincs garancia arra, hogy igazságot közvetít, hacsak alá nem veti önmagát ő is az Ige tekintélyének. Az pedig megengedő a tévelygők iránt, amíg rá nem tereli őket a helyes ösvényre. De soha nem helyesli tévedéseiket. Nem nyugtázza azokat. Nem tapsol nekik. Kijelenti az igazságot, és vár – az ehhez való meg-, vagy visszatérésre.
Ilyen szempontból űz veszélyes játékot az, aki felrúgva minden tiszteletet, játszadozik mások alkotásaival, emberekkel, színészekkel, életekkel. Nem mindegy, mit állítasz színpadra. Milyen indíttatásból, célból.
A Borisz Akunyin jelenség egyenes következménye az általánosan elfogadott, és betarthatatlan rendnek, amit az emberiség mégis igyekszik úgy ahogy betölteni.
Hogy lopni az irodalomban nem bűn, régóta ismert. Inspirálódni pedig kell. Már Shakespeare is gyanús volt, hogy elemelte F. Bacon, C. Malrowe műveit. Azóta csak elszaporodtak az ilyen jelenségek, már semmi sem szent ilyen értelemben. Mikor a Zsoltárokat írják át, vagy díjazásra méltó egy különböző darabokból ollózott szöveg és egyenértékűnek számít egy eredeti, szerzői joggal védett alkotással, már nem érzi szégyennek senki ily módon feltupírozni saját ötlettelenségét. Minden devalválódik, behelyettesíthető, ki- és lecserélhető. Minden és mindenki. Értéktelenedés zajlik, árad, mint a Duna – és nincs vége még.
Jogosnak tűnik ilyen körülmények között a színházak azon törekedése – ott is csak a nagyon bátraké –, hogy a pillanat, a megtörténés csodájára fűzzék fel előadásaikat, mert azt nem lehet ellopni. Ahhoz ott kell lenni, hogy részese légy. Amikor az eredeti, aminek jelentése: a valódi, az igaz, egyre megismerhetetlenebb, legalább legyünk jelen, amikor éppen megtörténik. Azt senki nem veheti el tőlünk. És máris ott vagyunk: az életnél.
Akunyin is ezt teszi. A színházból merít. Irodalomban utazik, és el akarja érni, hogy a jelen műveletlen, gyorsfogyasztó, közömbössé váló embere is odafigyeljen, észrevegye, elolvassa, részesüljön belőle. És ollóz, átfogalmaz, bátran tallóz, vagdos és átfest, miközben olyasmit alkot, amit eddig még senki. A krimit ötvözi a lélektani realizmussal, a fantasztikumot a keleti filozófiákkal, a mester és műve kapcsolatát a férfi és nő szerelmével, a társadalmi képtelenségeket a fantázia szabadságában táncoló önfeledt játékkal. És nem kérdezi, szabad-e.
Pusztai Péter rajza
2019. február 26. 04:47
Nem szólhatok hozzá érdemben, mert nem tartozok ehhez a varázslatos világhoz, nem is voltam soha a „pixisben”.Csak áldani tudom a sorsot, hogy van nekünk egy Káfé és általa részesedhetünk az ilyen és ehhez hasonló szellemi csemegékben. Köszönöm, Nászta Katalin !
2019. február 26. 04:51
Köszönöm, Hajni, hogy nem vetted fel a „kesztyűt”… mert nem is dobtam!