Véletlenek pedig nincsenek. Lám, sikerült fölfedezni, mégpedig újból az őszöreg közhelyet.
Az történt, hogy valami helyi színre, hogy ne mondjam idegenül, couleur locale-ra vágytam, felnyúltam hát a könyvpolcra, és a következő pillanatban Hodgyai Áron verseit olvastam. A Fejtő tető 2009-ben jelent meg, ez az első és egyetlen kötete Áronkának, nekem így volt ő meghitt barátom. Áronka. Az írók, költők és egyéb különc népség soraiba tiszta hiába igyekezett bejutni. Kár. Pedig grafomán volt, a szó legtisztább értelmében. Ha valami megjegyzése volt, rögtön működtette a pasztáscerzuzát, írta, amit írni akart. Az újság margójára, és ezek a legszélén jegyzett jegyzetek, a diadalmas öröm hangjai voltak. Azt a túlfűtöttséget irigylem Hodgyai Árontól, ami sajátja volt, és ami, ebben a közömbös korból végleg kimaradt. Hogy az ember végleg jóra lett teremtve. Az is igaz viszont, hogy akkoriban már tény és való volt, hogy bárki természetesen és a lehető legteljesebb nyugalomban működött, mert akkor már nem volt cenzúra. Rettenetes egy dolog, hogy 1848-tól errefelé egyfolytában viaskodunk a cenzúrával, szóval feleim, fel kéne nőni a huszonegyedik századba. Mi a fenének moralizálok itt összevissza? Amikor Hodgyai Áronnak megjelent a kötete, szó sem volt cenzúráról. Ezért a maga őszinte nyerseségében jöttek ki a versek, és ez jó. Nem véletlenül a felsőboldogfalvi költő, akiről pedig iskolát neveztek el – Fülöp Áronról van szó – jut most hirtelen az eszembe, ő is olyan természetes őszinteséggel fogalmazta meg mondanivalóját. És mindenekelőtt azt, hogy székelyek vagyunk, ami most tán provinciális, de van, akinek ízlik, és ez is jól van.
December a disznóvágások hónapja. És ezt hogy reagálta le a költő: Elindultak. Ők voltak a fő-fő nagy beszerzők! Jelszó: olcsó húsnak híg a leve! A korondi disznó egyébként kirepült a teherautóból, ezt is megírta, amikor a teherautóból tényleg kizuhant a sertés. Úgy kellett neki, és ezzel máris anekdotává érett.

Kirepült, földet ért, orrát sebezvén,
Megtalálta, hol az életét védő ösvény.
Én írtam az előszót a kötethez. Akkor is igazam volt, most is, hogy beidézem ezeket az igazságokat: Székelyudvarhely Tompa László és Szemlér Ferenc óta nem adott jelentős költőt sem a magyar, sem pedig az erdélyi magyar irodalomnak. Írni viszont annál többen írtak és írnak, még az is előfordul, azzal a ráérzéssel és tudással, amibe beleolvasva, az ember azt mondja, rendben van, szerző úr, nekem megér egy délutánt a könyve, elolvasom. Még akkor is, ha a mindenkori versírók tématárára építkezik az az ötven vagy hatvan vers, eszerint szép a tavasz, továbbá zimankós a tél, no és persze magyarok vagyunk, sőt, székelyek, őrt állunk, mint az ismert ismeretlen dolgok vízválasztóján, mint a címbeli Fejtő-tető, és nem porlunk, mint a szikla.
Az a tizenhatodik századi zsoltárosság igéz engem változatlanul a Hodgyai Áron könyvében, ez a hatalmas verscím: Legyen az Úrnak jókedve mirajtunk. Azt is tudom, hogy hinni vagy nem hinni magánügy. Ő pedig hitt, és olyan, a magyar irodalom klasszikusaira nyitott e három sorral, amiért azóta is értékelem.