Az emberek mindig kíváncsian fordulnak a különleges foglalkozások felé. A pályaválasztási nagy fejtörések idején bezzeg nem. Senki sem gyötri a fiát azzal, hogy „Márpedig, Ferkó, búvárruha szabót csinálok belőled, mert ebben a szakmában igazán el kell mélyülni!” Így történik meg, hogy nincsen búvárszabó, és a búvárok pucéron úszkálnak a víz alatt, megfújja őket az őszi szél és meghűlnek. Sok romantikus lelkű ifjú készül nyomozónak, hogy kedvére derítse ki a bűntényeket, de ugyan biza melyik készül kutyaidomárnak, aki a nyomozó kutyákat szakképesíti. Jellemző, hogy kutyaiskola van, de kutyaidomáriskola bezzeg nincsen.
De azért, mint mondottam, a különleges foglalkozások mégiscsak érdeklődést váltanak ki az emberekből. Emlékszem, amikor a nyaralópanzióban tartózkodó bűvészt mindenki azzal zaklatta, hogy húzzon elő kalapjából vagy öt-hat nyulat, legalábbis tüntesse el a jegygyűrűjét, amire ráhízott az ujja, s nem tudja levenni, hogy nyugodtan nyaraljon.
A híres feltaláló, aki húsz éve kínlódott a lézersugarakkal, azért lett emberkerülő, mert minden ismerőse azzal állt eléje:
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Feltalálunk, feltalálunk?
Vagy azt kérdezték tőle:
– Miért olyan karikás a szeme, Hnyúz úr, megint feltalált valamit az éjjel?
Vagy olyasmit kértek tőle, találja fel az automatikus pelenkát, hogy ne kelljen annyit mosni a bébire.
No, ezt ő megunta és ernberkerülő lett. Ha egy kis szabad ideje volt, csak az erdőbe ment sétálni, ahol senkivel se találkozik. Sokan azt hitték, hogy erdőkerülő, pedig az erdőben az embereket kerülte. A különleges foglalkozású emberek közül a legtöbbre Ilosvait becsültem, aki egy búvalbélelt ember volt, de a foglalkozására roppant büszke.
Ilosvai állathangutánzó volt. A madárcsiripeléstöl az oroszlánbőgésig minden állatot tudott utánozni. Ezért is volt roppant keresett szakember, mert nélküle a rádió szuszogni sem tudott, nemhogy recsegni. Ha egy rádiójátékban falusi este volt, akkor Ilosvai ugatott benne — hat kutya szólamát is elugatta, hiszen egyedül lévén, négy ember helyett is kellett dolgoznia. A rádiójátékban a reggeli pitymallatot is Ilosvai csinálta meg, csicsergett meg cirpelt, s az ember szinte ott érezte magát a hajnali kertben. Ilosvai farkasüvöltése nélkül el se lehetett volna kezdeni Jókai A kőszívű ember fiai című regényének rádióváltozatát.
A rádiójátékok szövegkönyveiben így lehetett olvasni Ilosvai szereplését. I Kakaskukorékolás (Illosvai)
János: No, megint csak megvirradt.
Ilosvai: Kukurikú!
Örzse: Megint új nap kezdődik.
Ilosvai: Kukurikuuuu!
Ilosvai pedig tartotta a partitúrát a kezében és úgykukorékolt, mintha nem is anya szülte volna, hanem kotló alól kelt volna ki. Ilyen a született állathang-utánzó tehetség!
Hiába volt ő az egyetlen szakember az egész akkori tartományban, mégis fúrták. A hangutánzónak is vannak ellenségei.
Taligás, a féltehetségű riporter, lépten-nyomon blamálta Ilosvait, akit a háta mögött állatseregletnek nevezett. Mindenképpen azt igyekezett elhitetni mindenkivel, hogy Ilosvai dilettáns, a kutyaugatása tehénbőgés, a vonítása mekegés, a mekegése nyerítés, szóval hogy nem érti a szakmáját.
Ilosvai, amikor visszamondták neki ezeket a rosszindulatú megjegyzéseket, csak fölényesen nyerített:
– Ugyan – mondta –, csinálja jobban ő, ha tudja.
Taligás el is határozta, hogy bebizonyítja: sokkal, hatásosabb, természetesebb és olcsóbb, ha eredeti állathangokat vesznek fel magnószalagra, és azokat vágják be az adásokba.
Így aztán, amikor a kisvárosba érkezett, menten elment az állatkertbe, hogy onnan készítsen helyszíni riportot. Egyenesen az oroszlánketrec elé állt a mikrofonnal, s máris színesen kezdte ecsetelni a fenevad dermesztő vad külsejét. Az oroszlán persze nem sokat törődött a nyilvános szereplés nagy lehetőségével, álmosan és kólikásan feküdt az egyik sarokban és szu-nyókált. Taligás így beszélt a mikrofonba:
— Itt állunk, kedves hallgatóim, az állatok királyának ketrece előtt, a fenevad igencsak ideges, szeretne kiszabadulni kellemetlen fogságából, s minduntalan a mikrofonunk felé kap. Na, te na! Csak csínján, kedves Leo. Állandóan idegesen le és fel jár a ketrecében, szemei sárga tüzet lövellnek felénk.
Itt kikapcsolta a mikrofont, és megkérte az állat gondozóját, hogy bírja szóra az oroszlánt.
A gondozó három segédjével piszkálta, döfködte az állatot, de az csak lustán feküdt és meg se nyikkant. A farka kilógott a ketrecből, azt fogták meg a legények, és teljes erejükből húzni kezdték. Ez rosszul esett a szegény állatnak, úgy látszik, fájt is neki, mert vékony nyöszörgő hangot hallatott, aztán egy kis tócsa jelent meg alatta, mint a csecsemőknél.
Taligás szó nélkül összecsomagolta felszerelését, és máris távozott a ketrec közeléből.
Az oroszlán helyett természetesen Ilosvai bőgött a riportban, félelmetesen, hátborzongatóan vadul, úgy, ahogyan egyetlen oroszlán sem. tud bőgni, csak ő, Ilosvai, az állathangutánzó.

Forrás: Sinkó Zoltán: Ha a kaktusz kivirágzik. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1978.