Ady

Jött mindennek, hajtotta, hozta lánctépő, teremtő ősi indulat. Jött törvénytagadó igazságtevőnek, s mondott ezernyi elélt, rozsdás igenre dacos nemet. Jött a külső Szilágyból, az Érmellék fele olvadó lankáktól száz hepehupán át a bort vérező, bort verejtékező dombtarajok fele; jött vörös-fényes őszön, holdas nagy téli éjen, harsogó tavaszban Zilah fele, Kelet fele. Mintha e romhegy Meszesnek akarta volna vetni a hátát ifjan, hogy itt töltse föl példázatos lelkét sok százados szándék, mielőtt Nyugatnak, Holnapnak, Európának szegül. Innen hajszolta álmoknak légiója, Őt, a kegyetlen sorsú született kegyosztót, ki lett Istent sírva káromló zsoltáros – öreg magyar szavakkal protestáló újhites. És ide tért vissza valahányszor Anteuszként e földet megérinteni. A születés és halál között feszülő élet próbája a teremteni bírás. Sorsát, küldetését történelem és népsors határozta meg. Nem volt oly szellemi béklyó, mit ne kísérelt volna meg elszakítani, széttörni irodalomban, társadalmi közgondolkozásban egyaránt. A magyar líra kényes, büszke pávájának szinte tékozlón tépte ragyogó tollait, s szórta a jövő szelébe, mely tovább örvénylik e tájon emberöltök sora fölött hitet éltetőn. Mert – hadd mondjuk vele —: „lám még mindig élünk”, igen, ez a helyzet velünk: itt Európában, és itt Zilahon is.

(Elhangzott a Román Televízió 1977. május 15-i magyar adásában közvetített zilahi Ady-ünnepségen)

1. Csata Ernő:
   2019. február 26. 12:16

   Íme egy példa a jól sikerült prózaversre. Bár formára próza, tartalma csupa líra és belső ritmus, versbe is meg lehetne szerkeszteni. Kiváló Ady-méltatás, tömören és találóan.