Hideg fényesség ömlött a szobába. Minden a helyén – állapítottam meg. A por alaposan belepte a bútorokat, s már nem otthonosan, hanem hidegen és fagyosan meredtek rám. A kék csupor magányosan didergett az ablak peremén, a fekete váza mély szemekkel bámult üresen, az ágy bevetve kínos gondossággal, a vitrin poharai összeszorulva melengették egymást. A falon egy szűzmária kép fügött tanácstalanul, az asszony semmibevesző tekintete határozatlanságot sugallt. Halott-szag? Dohos szag? Magány-szag? Nem tudom, mi volt, de felkavarta a gyomromat. Még mindig a küszöbön álltam, egy lépést sem tudtam beljebb menni. Mintha szakadék szélén álltam volna… Nyomasztó csend. Az ajtó nyílásánál elzártam a beáramló fényt testemmel. Csak testrészeim között lopództak be a fotonok. Remegni kezdett a lábam, s a szanatórium áporodott szagát felváltotta orromban a halál szaga… Elképzeltem anyámat a ravatalon összekulcsolt kezekkel, lecsukott szemekkel, mosolygós arcával. Fagyosan koppant a gondolat agyamhoz: „nincs”.
Néztem a besötétített ablakot, s gondoltam, hiába napoznék, mert elnyeli az üveg az ibolyántúli sugarakat, s nem fogok lebarnulni… És gondoltam, hogy már hiába lesz este, nem bámulhatom a csillagokat… hiszen naprendszerünk egyetlen csillaga: a Nap… És gondoltam, a halál is csak filozófia, átélés egyik világból a másikba… és hogy nem veszhet el semmi, csak épp megváltozik… Hirtelen sűrűsödő fekete pontok gyűltek szemem elé, fejem zúgott, s minden gondolatom szétesett. Beláttam, gyenge vagyok még két év gyógykezelés után is, és lassan áttérek az eszméletlenség világába… Inkább leszédültem, mint leültem a lépcsőre. Az ablak párkányán álló, örök magányosságra ítélt kék csuporra gondoltam. Víz kellene – de a kutat is belepte a gaz… Fejem két tenyerem közé bújtattam, összezárt térdeimet érintette homlokom.
Tikkasztó hőség olvadt a légben. Merőlegesen érintettek a nap sugarai. Zöld árnyékot szerettem volna kevés rózsaillattal, hűvös lucernaszaggal. Az egy szál selyemruhám abroncsként tapadt rám. Összevissza gondolatok kuszáltak agyamban. Éreztem, hogy már-már eléget a lapos-vad hő, s tudtam, hogy nem futja erőmből odébb húzódni. Becsukott szemeim mögött kerekeket láttam forogni, előbb lassan, aztán mind gyorsabban-gyorsabban… Talán egy enyhe fuvallat is segítene… Aztán már csak egy fekete gumiabroncs forgott szelíd-kínosan… egy keréken a taliga áll, a taliga mögött egy urat véltem felfedezni, Pascalt, aki feltalálta e járművet… Pascal!…Micsoda őrültség ilyenekre gondolni… És anyám halott… Az újra feltörő émelygés fogsoraimat összezárni kényszerítette, s kínosan remegni kezdett minden végtagom. Valahol a távolban harang kongott, delet jelezve. Elfogytak gondolataim egyszerre, csak egy szóhalmazt ismételgettem magamban: „neked nem maradt semmi, nekem csak annyi: szerettelek…”
Lassan- lassan emeltem fel a fejem. Még mindig szédültem. Kiszáradt ajkamat hiába akartam nedvesíteni száraz nyelvemmel. Az ég gyönyörű kék, akárcsak az örök magányosságra ítélt kék csupor az ablak peremén. Villogó aranyfoltok játszottak a légben, millió oxigénatom, millió rubinfolt, millió és millió labilis csalfaság… Kvarcórámra néztem, amit még (óh isten!), anyám vett annak idején. A fekete, szabályos számok határozott pontossággal gyilkolták az időt: 12:12. Érdekes… figyeltem, ahogy a két számot egymástól elválasztó kettőspont szabályosan lüktet. Átváltott az utolsó jegy: 12:13. Szép lassan próbáltam meg helyet változtatni. Nesztelenül álltam fel, gyámoltalanul. Egy pillantást vetettem a sötét halálszobára. A kinyitott ajtón át beeső fénycsóva a kék csuprot markolta meg. Lassan húztam be az ajtót, mintha még látni, kapni szeretnék valamit az idegenen-komor szobától. Nyikorgott. Megfordult a kulcs a zárban. Eljutott a tudatomig: nincs… Szédelegve lépkedtem tovább-tovább, s minden lépésemmel távolodtam egy ismeretlen felé… Megbocsájtásra kényszerült a ház, az idő, a szűzmáriakép, az órám hangtalan lüktetése. A szanatórium nyálkás, keserű ízét felváltotta a nyár eleji zamat. Lélegeztem. Cipőm sarka ütemesen koppant a kemény útburkolaton. Fagyit kívántam, de utamban egyetlen fagyibolt sem volt. Kopogott az aszfaltozott út. Csodálkoztam, hogy ilyen melegben nem olvad meg.
Már a város széléhez értem – nem tudom hogyan -, egy teraszos bár elé. Kiültem…Először fél deci vodkát rendeltem, aztán újból fél decit. Táskámból egy doboz Golf-ot kotorásztam elő, meg a régi öngyújtómat. Ittam. Mélyen magamba szívtam a füstöt. Ittam. Volt még pénzem, hát ittam… Az alkohol átjárta a bensőm… A kvarcórám számlapján idegesen vibráltak a számok. Különben már nem érdekelt az idő. „Záróra” – jelenti ki egy hang. Hallottam. Tudtam, hogy menni kell. Megeredt az eső. Kínzó démonként telepedett rám a részeg magány. Az utcán sötét volt, fekete manók tömege szobrozott előttem. Remegtek lábaim, és tudtam, hogy esik az eső. Gondolkoztam, hogy vajon az a macska otthon van-e, amelyik a kapu aljában ijedt bagolyszemekkel rám meredt… Megálltam egy póznánál, s ingerült gyomrom kiadta magából tartalmát. Hánytam vacakul. Az örök magányosságra ítélt kék csuporra gondoltam, amelyik még mindig ott áll az ablak peremén. S gondoltam a kútra, amelyet immár belepett a gaz. Álltam a póznának dőlve, leszegett fejjel. Aztán egyszer kopogást hallottam, s ösztönösen a hang irányába néztem. Egy fekete, meggörnyedt alakot láttam, amint botjával szaporán lépked. Lábszárközépig érő feketeség rajta, arcát nem láthattam, belepte a mámoros sötét. Csak jött, közeledett kísértetiesen, bámulatos gyorsasággal. Mintha a botja csak varázseszközül szolgálna… Boszorkány… – ijedten nyögött fel bensőm. – Boszorkány… Nem tudtam moccanni. Néhány méterre tőlem megállt, s egy nálánál kicsivel magasabb fapalánkon át akart mászni. Nem tudott? Nem is akart? Leugrott. Megfordult és eltűnt. Még mindig hevesen lüktetett szívem, és úgy éreztem, teljesen kijózanodok a látványtól. Láttam, hát láttam! Ő volt! Egy girhedt boszorkány!
Az utcán senki nem járt, s az eső is elcsendesedett. Fájdalmat szült agyam. Izgatott ez a rémes látvány. S merthogy nem akartam elhitetni magammal, hogy csak vízió az egész, szétszakadt, véres elmém rohadt terméke, elordítottam magam: „ BOSZORKÁNY!”… Néztem a semmibe, s csak egy – egy arcomra tévedő, hideg esőcsepp pergett le könnyeimmel együtt… „ Nincs…”- ütődött agyamhoz a gondolat… „ Nincs…”