(Skótország, Portobello 1866. június.)

Tengerparton sétálgatok egymagam,
Honi nótát fütyörészget ajakam,
S míg két lábam a homokban andalog,
Messze-messze-messze földre gondolok.

Édes hazám te forogsz az eszemben –
Rég ideje, hogy híred sem vehettem,
Szellő, madár, magas égi csillagok,
Ti rátok is mind hiába’ hallgatok.

Pedig itt a ködös tájon maholnap
Vége van az örök kedvnek, mosolynak.
Hej, hazulról csak egy árva levélke
Én istenem, mi mindennel felérne!

Mi könnyű volt elbúcsúznom, elválnom!
Felhő ha volt, mosolygó volt orczámon,
S bár egy-két szem könnyben úszott: indultam
S rózsaszínre jövendőmet rajzoltam.

Mások kedvét panaszimmal rontsam-é?
Hogy nem leltem, a mit vártam, mondjam-é?
Nem panaszlok; – egy bús nóta hanginál
Megpróbálom elfeledni, a mi fáj.

Panaszomat úgy sincs, a ki értené!
Bánatomat úgy sincs, a ki érzené!
Te tudod nap, a ki jársz-kelsz, sugárzol,
Hogy az ember ember marad akárhol.

Én is tudom, de bárhol is keresem,
Irt sebemre nem találok soha sem,
Csak egy délre szálló szárnyas madár szól:
– Te csak te! de mi lesz szegény hazádból!?

Bölöni Domokos tallózója / A szerzőről: Dömötör János (Dunaszentgyörgy, 1843. december 20. – Budapest, 1877. január 8.[1]) királyi tanfelügyelő, a Kisfaludy Társaság tagja, költő. (Wikipédia)