Gondoljuk meg csak: akár a Biblia, akár a Tudomány Ádámja a tradíciók tiszteletére inti vala és zsarnokolja esetleg a nyugtalan Évát, mik volnánk ma mink? Bizony egyáltalában nem volnánk, az emberrel s az emberi civilizáció sok áldásával és átkával, javával és rosszával egyetemben nem volnánk. Nem rontaná a Földön a levegőt az ember, nem szenvedne amaz isteni, az Atlasznál azonban kissé súlyosabb teher alatt, hogy gondolkozik s – Nietzsche módján acélozva a szót – megy. Ám, sajnos, megtörtént a tradícióknak az a bizonyos, az az ős, nagy, veszedelmes megsértése, s azóta a tradícióknak úgyszólván nincs is más sorsuk, mint az, hogy nem tartatnak tiszteletben.
Okosan háborgó ember csak várhatta és lekacaghatja azt a botlást és ostobaságot, amelyet most az Institut de France, az Akadémiák Akadémiája megcselekedett. Összeültek az osztályok öreg gyermekei – ki így, ki úgy férfiú, de nadrágot kívül viselő valaki -, s kimondták szótöbbséggel, hogy a Nő, azaz – szerintük – a nő nem méltó arra, hogy akadémikus, illetve akadémika legyen. Kimondták pedig dróthírek szerint, ama föntebb tépázott tradíciók nevében, valahogyan így: „az Institut tiszteletben őrzi, megőrzi a maga tradícióit”.
Természetes, sőt bolondul egyszerű a dolog: emberi, sőt állati muszáj megtartani és megszentelni a tradíciókat, melyeknek fölforgatása a boldog birtokban-levőknek romlasztó rovására menne. Teljes értéssel és tisztelettel adózván a modern gazdasági élet férfiú-rabszolgáinak, gyönyörű törekvéseiknek, mégse véka alá rejtendő az, hogy a mai emberi élet legnagyobb szolgasága: a Nő szolgasága.
Szándékosan vagy szándék nélkül összezavarhatják, összekavarhatják e korszak problémáit, de a rangsor éléről az asszonykérdést el nem üthetik, s el nem szabad ütni. Amíg a Nőt visszatartjuk, hogy velünkmenő s hozzánk méltó és tartozó ember lehessen, addig nyitott seb marad s egyre gennyesedőbb az emberiség nagy sebe. Bár sohse árt százszor fölsorakoztatott argumentumokat százegyedikszer is fölvonultatni, mi ezúttal nem akarunk még csak a nemzetközileg megengedett fegyverfélékkel sem harcolni. Még arra se vesztegetünk sok szót, hogy a mi mai társadalmunk gazdasági berendezkedésének mindenképpen elkerülhetetlen problémájává kellett válnia a nőkérdésnek. Csupán csak azt a tréfásnak látszó, öreg, de szörnyen komoly igazságot kell ide írnunk: a nő a régibb létező lény. Mostanában, Londonban, Párizsban, Berlinben, sőt Bécsben is körkérdéseket csináltak némely fürge lapok: lehet-e a nő ez vagy az, választó vagy akadémiai tag, ügyész vagy hóhér. Az utolsó francia Lajosok idejében legalább a teóriát jobban tisztelték, mint a mai demokrácia s a mostani demokráciának kioktatott, fiatalabb nagybátyja: a kelet-európai félfeudalizmus.
Madame Curie-nek néhai férje sem kérte, hogy a tradíciókat megbántsák, ha már ilyen nagy a szükség a tradíciókra. De a rádiumnak, csodáinak és még fokozódó csodáinak semmiféle tradíciója sem volt, miként a Galilei tételének sem vala, ha talán nem is a Galileié volt ez a tétel. A francia Institut bármelyik osztályából kirángathatunk néhányat, akik olyan senkik, mintha hivatalos magyar politikai tekintélyek volnának.
Az újságok, persze külföldiek, megállapították, hogy a mai kultúr-emberiség krémje, lelkiismerete érzi, tudja, hogy gyalázat, amit a Nővel teszünk. Nem a szerelem, nem a nőnek rábíratása a ma még nagyon fontos család és e család életének ápolására, de az a konokság, mellyel esetleg viharosabban fejlődő emberi idegrendszereket kéjért, kényelemért, kenyérért és – tradíciókért leigázunk.
Valahogyan kétségbe ne essék a gyönge s nagyon hivő ember: Curie asszonyt beválasztották volna az Institutbe, de hátha Noailles grófné, Séverine s a többiek vérszemet kaptak volna. Az elasszonyosodott férfiak különben dicsőséges, fényes és ma is vezető hazájában igazán legtöbb okuk van a védekezésre a hímneműeknek a nőneműek ellen. A francia Institut bajban van, nagy bajban van, s ezen mulatnunk illik egyelőre nekünk, akik asszonypártiak vagyunk s az öntudatos asszonyoknak is.
A tradíciók tradíciójáról már szóltunk, talán csak éppen arról nem, hogy a Nő fizikuma aránylag megkíméltebb s jobb a mi hajszolt fizikumunknál. Agyuk is nehezebb aránylag, mint a miénk, s egy csomó dolgot tudnak úgy, mint mink, s egy csomó dolgot, emberit, fontosat – természetesen – jobban, mint mink.
Nincs nagyobb eredménye, lehetősége a mai civilizációnak, a mai emberi életnek, mint: a hatalom. A hatalom kérdése az asszonykérdés, mely veréssel, csókkal és sokféle hazugsággal, de mindig alantas férfiúi önzéssel volt elodázható. Az asszony, az Asszony, a Madame Curie fajtája nagyon hamar meg fog tanítani bennünket, egyébként is nőiesedő férfiakat, hogy övék a Jövő.
Szeretnők ezt az írást hozzákapcsolni a siváran sivár magyar politikai viszonyokhoz, bekapcsolni, szimbolizálni. Szükségtelen, mert: ha lesznek magyar nők, bátrak, újak, sokan, nem kell verekedniök, mint angol nővéreiknek. (Az asszony ellen. Világ 1911. január 6.)

Folytatjuk