Kincsesdombok alján, margarétás réten
mélytorkú májusi seregélyek hangja.
Túl erdeim iszalag bozótjain
meztelen testek fény-árnyék játéka ejt rabul.

A telő-apadó fényben kamaszleány s kamaszfiú,
öntestük tüzében izzanak a harangvirágos fűben.
A Németkalap alatti csorgó bozótja rejti nászuk.

S én nem tudom tegnap láttam-e vagy ezer éve.
Rég elsóhajtott áhítat-e ez,
vagy jövendő nyarak reménye sajdul az égnek?

A két test egymásba hatol. Örök,
egyszeri ismétlődése az időnek.
Káprázat: ott vagyok bennük én,
s hogy székely volt-e, vagy örmény,
vagy éppen szász ősöm-utódom.

Érzem, belehalnak ebbe a boldogságba majd,
s én velük halok-születek újra.