Zacc

Érdekes volt ez a két ember is: Jocó meg Bandi. Első unokatestvéreim, az élet kanyarjai miatt mégis jóval idősebbek mindkettőnknél.
Jocó galambászott, tyúkászott, egyéb ilyeneket művelt – azt hiszem, nyulat meg nutriát is náluk láttam először. Mindez érdekes volt, ő viszont túlságosan harsány ahhoz, hogy megpróbáljak közelebb kerülni.
Bandi bátyámat, a Jocó öccsét más fából faragták. Nekem szelídnek tűnt, ma már úgy mondanám: sebzettnek. Alkoholproblémái voltak, de akkoriban nem gyötrődött senki túl sokat ezen. Aki ivott, azt részegesnek nevezték, és hibás árunak minősítették. Nem állítom, hogy Bandinak nem volt része megértésben, de mindig abban a sajnálkozó empátiában, amely inkább árt, mint segít.
Kártyáztunk vele, lábteniszeztünk vele, fociztunk vele. Nem tudom, mi lehetett az oka, leginkább talán a lenéző részvét, hogy harmadéves koromban, nem sokkal a nagyapám halála után, öngyilkos lett: felkötötte magát a Jocóék fészerében.
Az is érdekes, hogy ilyenkor mindig marad valami furcsa bűntudat, mint a zacc a csésze alján. Mit segíthettünk volna? Mit segíthetnénk most? Egy egész társadalom mentalitását kellene megváltoztatni, hogy a küszködőt ne a probléma gyökerének érezzük, hanem az elszenvedőjének.
Az Állatfarm egyik szereplőjét Bandinak hívják Szíjgyártó László fordításában. Bandi az a csődör, aki semmit nem kérdez, szüntelenül dolgozik, holott ahogy telik az idő, azért neki is kételyei támadnak Napóleon módszereivel és rendszerével szemben. Mikor már képtelen dolgozni, elvitetik a sintérrel, és persze gyalázatos rágalomnak minősítik az arról szóló híreket, hogy ezt tették.
Vajon mi tört el Bandiban? Milyen egyedül lehetett ott a kötélen, és mennyire nem értjük ma sem, hogy mit is tett.

Forrás: Villámvignetták